Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 5. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1988)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Gábris Gyula: A Teleki-expedíció nemzetközi jelentősége

1. térkép. A Nílus forrásvidéke és az egyenlítői tavak Afrikában ( 1868). A nyilakkal jelzett útvonal Samuel Baker és Sass Flóra felfedező útja ( 1863—64) még nem készült jó felmérés. Az ilyen, elbeszélések alapján rajzolt térképek nagy tévedéseire jól rávilágít pl. C. Denhardt 1881-ben kiadott térképes munkája. Ezen a Baringo-tó a valóságosnál sokkal kiterjedtebb, az Egyenlítőtől csaknem a 2. földrajzi szélességig húzódik észak felé. Teleki már Zanzibárban úgy fogadta fel az expedíció vezetőit és teherhordóit, hogy ,,a Baringóig [mennek] és még egy kicsit tovább". 1888. febr. 10-ét követően tehát öt hónapig tartó, még bennszülött karavánoktól sem járt, teljesen ismeretlen útra indultak el, egy olyan üres foltot szándékoztak kitölteni a térképen, amelyet persze már ismertebb vidékek határoltak. Legtöbb adattal a Nílus felső vízrendszeréről rendelkezett a környéken az akkori földrajztudomány. ./. Speke ugyan már 1860-ban azt táviratozta Londonba, hogy a „Nílus kérdés megoldott", de mivel csupán a Viktória (Ukerere)-tó nyugati partján járt, és nem követte végig az általa felfedezett tóból kiömlő nagy folyót, igazán nem bizonyította be e folyam és a Fehér-Nílus összefüggését. S. Baker és Gassi eredményei tisztázták végül a Nílus-kérdést. Baker — akit útjára elkísért felesége, Sass Flóra is — felfedezi és részben térképezi az Albert (Mutanzige)-tavat és megrajzolja a Viktória-Nílus újonnan megismert szakaszait. Gassi pedig felleli az Albert-tóból kiszakadó ún. Albert-Nílust, és így a Viktória-tótól a Földközi-tengerig pontosan ismertté vált a nagy afrikai folyó (1. térkép). H. Stanley kutatásai kissé távolabbi vidékeket érintenek, de idetartozók. A Viktória-tó egységét ugyanis ő bizonyítja 1875-ben, majd 1888-ban felfedezi a Ruwenzorit és 1889-ben az újonnan megismert Edward (Ruitanzige)-tavat járja körül. Tulajdonképpen Teleki expedíciójának eredményei is a Nílus kutatása körébe illeszkednek, bár ez akkor még nem lehetett világos. Höhnel is leírja könyvében, hogy a Rudolf (Turkana)-tónak igen erős szintingadozásai lehettek, amit a partján magasabban fekvő kagylóhéjak tömege bizonyít. A keletafrikai tavak éghajlatingadozás következtében beálló szintváltozásait sokan és régóta kutatják. A Turkana esetében kimutatták azt is, hogy a legmagasabb vízállás kb. 80 m-rel volt a mai víztükör felett, és ekkor a tónak — a mai topográfiát figyelembevéve — lefolyása lehetett a Nílus felé. A legújabb radiokarbon kormeghatározások szerint ez a