Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1985)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Szabó József: Gondolatok Hunfalvy János életművéről

hogy az hálás téma volt. Hiszen ennek az életműnek az arányai valóban impozánsak. Gondoljuk csak meg! Legalább 35 önálló kötet, köztük a három legnagyobb lélegzetű (A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása, az Egyetemes földrajz, az Egyetemes történelem) háromszor három kötetben több mint 5000 oldalon, valamint 150—200 különböző tanulmány, cikk, könyvismertetés, fordítás stb. (KELETI K. 1891 j. S ha csak a legismertebbekre gondolunk, ma is nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk: a maguk idejében hézagpótló munkák voltak. Az Akadémia Hunfalvy felé intézett kérdését — hogy ti. írja meg az egyetemes földirat kézikönyvét —• a reális szükséglet diktálta. Meg kellett már születnie, ha még oly hiányos előmunkálatok öszszegzéseként is Magyarország leíró földrajzi összefoglalásának, és később pedig az egész Föld „egyetemes földrajzának". Senki sem állíthatná (nem is állította), hogy Hunfalvy ezeket a nagyszabású freskókat (valóságos olajfestménynek nevezte MARKI S. 1889-ben) nem az elérhető források teljességének óriási munkabírásra valló egybegyűjtésével alkotta. Hatalmas teljesítmény volt ez! S Hunfalvy életében akadémiai taggá választása után úgy követték egymást az egész magyar geográfia szempontjából is fontos események, hogy azok számbavétele és értékelése akárhányszor elvonta a figyelmet a tudományos címek, rangok és elismerések hátterében folytatott munka elmélyült vizsgálatától. Ez egészében véve érthető is, hiszen olyan tudománytörténetinek is tekinthető fordulópontok ezek, amelyek először jelentették a földrajztudomány hivatalos elismerését. A hivatalos elismerés pedig — ha önmagában nem is teremt tudományt, de feltétlenül alapokat biztosít a kibontakozáshoz. Hunfalvy révén először (és sokáig utoljára) lett földrajzos tagja az Akadémiának, az egyetemen tanszéket kapott a földrajz, bár az elismerés „sokkal inkább szólt a tudósnak, mint meghatározni oly nehéz diszciplinájának" — írta később joggal TELEKI P. (1922). Hunfalvy volt a Magyar Földrajzi Társaság megszervezésének motorja, és az ejső, majd élete végéig mindig újraválasztott elnöke. Ő képviselte a magyar földrajzot külföldön — sok nyelvet kiválóan beszélő diplomata módjára. S nem utolsó sorban életműve terjedelmének mintegy 30%-a alapján kimagasló helye van a magyar statisztika fejlődésében, számontartják őt etnográfusaink és történészként sem ismeretlen a neve. Akadémiai taggá választását pl. nyilvánvalóan történészi teljesítményének köszönhette, s élete egyik legtitokzatosabb fordulata, hogy a történész Hunfalvy — úgyszólván földrajzi előzmények nélkül — a „földirat" állásáról értekezik akadémiai székfoglalójában (HUNFALVY J. 1859). Programadás ez a székfoglaló a magyar geográfia számára, de egyúttal nyilvánvalóan feladatkitűzés saját maga részére is. Mert pályája alapján világos, hogy Hunfalvy annak az alig felmérhető földrajzi tudásnak, amelyet élete végén sajátjának mondhatott, óriási többségét 40 éves kora után szerezte — autodidakta módon. De hogyan is szerezhette volna másképpen? Hisz az első magyar földrajztanári nemzedéket majd éppen ő kezdi képezni jó 10 év múlva! Hunfalvy földrajzi programja Természetesen nem szabad szó szerint értelmeznünk Hunfalvy azon kifejezéseit, hogy ő a földrajztudomány magyarországi meghonosításán fáradozik, hiszen a földrajznak volt jeles, ha nem is eléggé ismert magyarországi múltja. De értelmezhetjük akár szó szerint azt a programot, amely Humboldt és Ritter geográfiai nézetének „meghonosítására" vonatkozik. Mert e fontos, alig túlértékelhetően fontos földrajzi gondolkodás akkor idehaza még tényleg szinte ismeretlen, hiszen Humboldt és főleg Ritter megismertetése is főleg Hunfalvynak köszönhető. Humboldt — mint Hunfalvy többször megfogalmazta — a természet, Ritter pedig a történelem oldaláról közeledett a földrajzhoz, s maga mindig hangoztatta, hogy mindkettőre szükség van. A földrajzosnak a „természetbúvárok vállaira''' kell állnia, és Ritter módjára a természet és a történelem sokoldalú összehasonlításával kell kimutatnia, hogyan hat a — modern kifejezéssel — földrajzi környezet a társadalom fejlődésére. Ismeretes, hogy a ritteri geográfia filozófiai alapja mélységesen idealista, sőt teleologikus ( H UN FAL VY J. 1873). A Föld „az isteni bölcsesség kijelentése látható világ alakjában", a legfőbb célszerűség tárháza, amely úgy van teremtve, hogy rajta az emberi nem elterjedhessen és fejlődhessen, jellege és adottságai így meghatározóak a társadalom fejlődésére. A földrajznak tehát ezért kell a földet vizsgálnia minden természeti jelenségével, az azok közötti kapcsolatokkal egyetemben (összehasonlítások), és levonni a vizsgálatokból a törvényszerűségeket. Szélsőséges földrajzi determinizmusnak minősíthetjük ezt az elvet még akkor is, ha Ritter, és így Hunfalvy sem tagadta, hogy magának a társadalomnak is van visszahatása a földre, legfeljebb azt alárendelt jelentőségűnek tartotta, és összehasonlító földrajza tárgykörébe gyakorlatilag nem is vonta be. Ennek az alapelvnek a tévedéseit és korlátait ma már nem szükséges bizonyítani. De szükséges hangoztatni, hogy létezett mint logikusan felépített, a földrajzi vizsgálatok számára iránytmutató alapelv, s nem szabadna hallgatni arról, hogy helytelen kiindulása ellenére tartalmazott olyan részeket, eljutott olyan következtetésekhez, amelyek ténylegesen megtermékenyíthették a földrajztudományt. Az összehasonlító földrajz tehát — legalább célkitűzései szerint nem elégszik meg a földrajzi tények leltárszerű összegyűjtésével, hanem elvárja a kapcsolatkeresést, a törvényalkotást. Ez a tény pedig óriási változást jelentett az akkor már jó 100 esztendeje az államismék minden földrajzi nézőpontot nélkülöző anyaghalmazába temetkező földrajz szempontjából. Nem vitás, hogy a földrajz nem merülhet ki a ritteri összehasonlítások alkalmazásában, legfőképpen nem akkor, ha pl. a földfelszínt alapvetően csak mint geometriai jelenséget (vízszintes és függőleges tagoltság) elemzi, s nem, vagy alig vesz tudomást annak állandó változásáról, s azt nem mint egy állandó fejlődés pillanatnyi állapotát