Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 1. (Magyar földrajzi gyűjtemény; Érd, 1985)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Szabó József: Gondolatok Hunfalvy János életművéről

tekinti. De ugyanakkor az összehasonlítás elvével mégiscsak az „oknyomozás" irányába szorította az akkori időben földrajz v. földirat néven ismert, mindenféle összefüggéstől elzárkózó, recitáló államleírásokat. Grandiózus méretű „Erdkunde-ja" (RITTER, K 1822—1855) alapján joggal mondták Ritterről, és nagy összefoglaló földrajzi munkáit olvasva mi is joggal mondhatjuk Hunfalvyról, hogy művében nem tudott a célkitűzések magaslatára emelkedni. Hunfalvy nagy monográfiái Hunfalvy mindkét Magyarországa (1863—65, 1886) valósággal roskadozik az ország természeti viszonyait bemutató (de első ízben összefoglalt) adathalmaz súlyától, s bárki kezébe véve a vaskos köteteket, megállapíthatja, hogy bizony azokból jórészt még a ritteri értelmű összehasonlítások is hiányoznak. Valóban arról lenne tehát szó, amint azt FODOR F. mondja, hogy Hunfalvy művei bizonyos értelemben az államismék folytatásai lényegesen kibővített (a természet felé bővített) tartalommal, amelyekben a leírások most már szigorú térbeli keretet kaptak, s ahol nem teljesen sikeres kísérlet történt az országterület természeti alapon való felosztására és tárgyalására? Tény, hogy e művei alapján Hunfalvyhoz joggal illeszthetjük az „enciklopédikus" jelzőt. A hatalmas, sokrétű anyag áttekintése valóban enciklopédikus tudást igényelt, és jobbára megmaradt az összeállítás szintjén. Viszonylag kevés e művekben az olyan részlet, amely az olvasóban a földrajzi szintetizálásra való törekvés érzését ébreszti (főleg az Alföld kapcsán lehet ilyet érezni — igaz itt használhatta Hunfalvy a legjobb forrásokat, így Szabó József műveit). Jó néhány helyen akadhatunk olyan részekre is, amelyek szerkezetében és tartalmában az államismék minden földrajzi összefüggéstől távolálló hagyománya kísért. (De vajon ki tud úgy kilépni egy korszakból, hogy annak gondolatvilága — akár véletlenszerűen is — ne merüljön fel olykor látóhatára peremén?) Egészében azonban e Hunfalvy monográfiák semmiképp sem rokonithatók az államismékkel. Az első komoly leíró földrajzi munkák ezek nálunk, amelyek magukon viselik egyrészt az akkor még igen hiányos földrajzi részkutatások visszahúzó bélyegét, másrészt szerzőjüknek a természet genetikus szemléletétől alapvetően távolálló földrajzi felfogását tükrözik. Az is tény, hogy Hunfalvy maga sem volt analitikus természetkutató, s így az összegyűjtött anyaghoz a saját vizsgálataiból nem tehetett sokat hozzá. Az önálló részvizsgálatok hiányát is gyakran észrevételezik a Hunfalvy méltatok. De abban is igazuk van, hogy a múlt század közepén ez általános jelenség volt az egész európai földrajzban, mint ahogy magának a földrajznak a lényegét is sok vonatkozásban másképp értelmezték. A Föld felfedezését mintegy befejező kutató expedíciók korszaka ez, s a földrajzi folyóiratok tanulsága szerint a kor geográfus közvéleménye ezek ismertetését tartotta a földrajz egyik legfontosabb — egyebeket háttérbe szorító feladatának. A földrajzi jellegű részkutatások, amelyek révén — legalábbis a földrajz természeti részében —• később a genetikus szemléletmód is megjelent, valójában a földrajzon kívül (főleg a dinamikus geológiában) folytak. Földrajzi behatolásukat talán a leginkább Richthofen életműve jelképezi, amely a 70-es években hozza első igazi „földrajzi gyümölcseit". S hadd idézzük fel, hogy Richthofen kínai utazásának legfontosabb általános természetföldrajzi eredményeit nálunk Hunfalvy fordításában ismerheti meg a geográfia iránt érdeklődő közvélemény — mégpedig közvetlenül megjelenése után (HUNFALVY J. 1877b). Föltétlenül szeretném itt kifejteni azt a meggyőződésemet, hogy Hunfalvy a geográfiai gondolkodás, a földrajzi szemlélet hazai terjesztése és fejlesztése irányába nem a nagy monográfiával tette a legtöbbet. Ezek az országot részletes alapossággal bemutató munkák mégiscsak a nagyközönségnek készültek, s közreadásukkal elsősorban az ország földjének az addiginél sokkal mélyebb megismerése vált lehetővé. Hunfalvy az egyetemen Nem feledhetjük azonban, hogy Hunfalvy egyúttal — 18 éven át — egyetemi tanár is volt, s az egyetemen olykor több mint 100 hallgatónak adott elő heti 5-—10 órában a földrajz legkülönbözőbb részproblémáiról. Ezekre az előadásokra fel kell figyelni, hiszen ezek anyaga döntötte el, hogy az egyetemről kikerülő nemzedékek milyen földrajzi szemlélettel léphetnek az „életbe". Szerencsés körülmények folytán több kézírásos egyetemi jegyzet is fennmaradt a professzor előadásairól (lásd az irodalomjegyzékben). Ezeket a jegyzeteket végigtanulmányozva megállapítható, hogy Hunfalvy egyetemi előadásai során jutott a földrajzi gondolkodás legmagasabb szintjére. Jegyzetei arra mutatnak, hogy itt nemcsak a ritteri összehasonlító földrajzból levezethető geográfiai összefüggéseket foglalta össze igen kimerítően, de az ezen túlmutató legújabb irányzatok és eredmények bemutatására is vállalkozott. Régi és újabb nézeteket állított egymás mellé; összevetett és véleményezett. Sokszor olyan jelenségeket elemzett részletesen, olyan problémákról fejtette ki elképzelését, amelyeket a nagy leíró munkáiban nem is említ, s az olvasó azok alapján joggal hihetné őt tájékozatlannak ezek tekintetében. Ezek a generációformáló előadások teljességgel kizárják Hunfalvy életmüvének és az államismék korszakának bármiféle párhuzamosítását.' Hunfalvy egyetemi működése kapcsán szeretnék utalni egy olyan problémára, amelynek megválaszolásával tudománytörténetünk mindmáig adós. Az 1872-ben alapított második magyar egyetemen, Kolozsváron már 1874-ben földrajzi tanszék is létesült. Ez a magyar földrajz megerősödésének és fejlődésének újabb távlatait nyitotta meg. Kolozsváron azonban negyed évszázadon át a földrajz terén lényegében nem történt semmi. A professzorrá kinevezett Terner Adolf érdemleges földrajzi tevékenységet nem folytatott, s továbbra is a pesti tudományegyetem maradt a hazai földrajz egyetlen bástyája. Itt nagy valószínűséggel egy különleges lehetőség úszott el földrajzunk fejlődése szempontjából, és