Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)
3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.4 A vízszabályozások kezdetei és az ártéri gazdálkodás hanyatlása
településeinek lakói számban megfogyatkozva, egykori állatállományuk szegényes maradványaival és természet- ill. gazdaságföldrajzi szempontból is kedvezőtlenebbé vált adottságok alapjain kezdték meg, 1711 után, a terület „újjáépítésének", gazdasági újjászervezésének (a vázolt körülmények között) rendkívül gyors és eredményes munkáját. . . 3.4 A VÍZSZABÁLYOZÁSOK KEZDETEI ÉS AZ ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS HANYATLÁSA (A késő feudalizmus kora 1711—1846-ig) A Közép-Tiszavidék gazdasági újjászervezésének munkáját a török hódoltság és Rákóczi-szabadságharc után zömmel a terület őslakossága — megmaradt vagy visszatért népessége — végezte el, s abban a kamarai és egyéb telepítések nem játszottak lényeges szerepet. Természetes tehát, hogy ez az újjászervezés — főleg a század első felében — lényegében a korábban kialakult és megszokott keretek, vagyis az ősi ártéri gazdálkodás, ridegállattartás és a rétségi gazdálkodás keretei között történt. Területünk gazdasági életének alapja, vezető ága továbbra is a ridegállattartás maradt, a halászat pedig nemcsak az ősi halásztelepülések újjáéledésében, hanem — mint azt Károlyi Sándornak a Közép-Tiszavidékre is kiterjedő halászati és halkereskedelmi vállalkozása tanúsítja — még a nagybirtok fejlődésének megalapozásában is szerepet játszott. Az ártéri gazdálkodásba harmonikusan beilleszkedő szántóföldi termelés, a szőlő- és gyümölcstermeléssel, kertészettel együtt hamar újjáéledt, de a század derekáig alig kerekedett az utóbbiak fölé. Újjáéledését a török alatt fenntartott köles és meghonosodott kukorica is segítette, térhódítását pedig a század 2. felében a gabonaneműek iránti piaci kereslet biztosította. A szőlőskertek (és gyümölcsösök) — a korabeli térképek tanúsága szerint — nemcsak elérték a korábbi, középkori méreteket (Vineae antiquae), hanem új telepítésekkel is bővültek (Vineae novae); a korábbi kertek és legjobb rétek helyét pedig a jövedelmezőbbnek bizonyuló dohánykertek foglalták el ott, ahol valamilyen vízfolyás: fok, ér vagy maga a folyó biztosította a palánták öntözésének lehetőségét — a vízre ereszkedő lankás partokon. A vázolt kép nemcsak a Közép-Tiszavidékre, hanem a környező tiszavölgyi területekre is jellemző s azt a századfordulóig sem a tájjellegű termelés kibontakozása, sem a kezdődő árutermelés kiegyenlítő tendenciái nem módosították lényegesen. A fejlődés közelebbi vizsgálata azonban érdekes változatokat mutat az átlagosnál népesebb — és távoli területek újjászervezésében is részt vevő — Jászság, valamint a csekély népesség ellenére leggyorsabban regenerálódó Nagykunság esetében, amely politikai önállóságának kivívásával gazdasági fejlődésének sajátos útjait is biztosította.* A szántóföldi termelés XVIII. századi növekedése általában vagy a kamarai birtokok és az új majorsági gazdálkodás** árutermelésével, vagy a növekvő népesség ellátásának követelményeivel hozható kapcsolatba. Területünkön, különösen az említett szabad kerületekben, mindkét tényező hatása érvényesült, s a század derekától kibontakozó árutermelés néhány évtized alatt nemcsak az ősi naturális, tehát sokoldalú, ártéri gazdálkodás vetélytársává nőtt, hanem egyre nagyobb területeken vált uralkodóvá. (Legkeresettebb áruja a gabona, főleg a búza, és a dohány volt.) A különböző természet- és gazdaságföldrajzi adottságok, a településés birtokviszonyok, sőt a Jász-Kun Kerületek önkormányzata is sokféleképpen * Az önkormányzat visszaváltása a jász-kun „redemptio" 1745-ben. '* Eredeti jelentése: szántóföldi!
