Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.4 A vízszabályozások kezdetei és az ártéri gazdálkodás hanyatlása - 3.4.1 A Tisza bal part (A Nagykunság)

módosították az egyes területek fejlődését, lényegében a két gazdasági forma: a feudális (naturális) gazdálkodás és a kialakuló árutermelés erőviszonyainak alakulását. Ennek megfelelően jelentkeztek az egyik vagy másik érdekeit szolgáló vízépítési-vízhasználati törekvések, s alakultak azok sikerei vagy kudarcai is. A fejlődés megértése, rekonstruálása tehát az egyes területek egyedi vizsgálatát teszi szükségessé. Durva egyszerűsítés lenne, ha a vízimunkálatokat csak a felmerülő érdekellentétek valamelyikének a függvényében vizsgálnánk. A ridegállattartás és a szántóföldi termelés érdekei általában ellentétesek — a század második felének legjelentősebb ármentesítési munkálatait mégis a két vezető állattenyésztő terület, a Nagykunság és a Jászság kezdeményezte. Ez pedig nemcsak ezek piaci kapcsolataira, vagyis az igények változásának felismerésére vezethető vissza, hanem a szabad kerületek politikai és gazdasági önkormányzatával is öszszefüggésbe hozható. 3.4.1 A Tisza bal part (A Nagykunság) Az árvízmentesítés e kezdeti szakaszában az egyes települések, (amelyek, mint láttuk mindig az ártéri magaspartokon, szigeteken keletkeztek,) a korábbi árvízmentes területeken kívül feltört szántók, vagy szőlőskertek védelmére építettek helyi gátakat a terep alakulása által meghatározott vonalon, s lehetőleg a település közigazgatási határait követve. Kevéssé ismeretes, hogy ilyen gátakat a Közép-Tiszavidéken legelőször, mégpedig a XVIII. sz. 3. negyedében, éppen az állattenyésztéséről ismert Nagykunság települései emelték és tartották fenn. Mégpedig Kisújszállás 2453 öl, Karcag 2360 öl, valamint Kunhegyes hasonlóképpen mintegy 5 km hosszúságban. E töltések közül, amelyeket korabeli okiratok is említenek, Ballá 1777. évi térképén világosan felismerhetők Kisújszállás nyugati határában, a magaspart mentén, a szántók és DK-i határában az egyik szőlőskert védelmére emelt gátjai, valamint Kunhegyes határában a Kolbászi Telek szántóinak és a Bánhalma—Karcag közti útnak a védelmére épült „újonnan emelt töltések". (A Karcagi töltések kívül esnek a térkép által bemutatott terület határain. 25. ábra.) A Tiszántúl első jelentős és nagyhatású ármentesítési munkája az akkori Heves- és Külső-Szolnok vm Tisza bal parti részén épült — a ma Mirhógyolcsi öblözetként ismert területet a Tiszától elzáró — Mirhó-gát volt. Építését azonban sokáig, az 1770-es évekre, vagy újjáépítésének idejére, 1785-re tették. Valójában azonban ezt a gátat a Nagykunság — nevezetesen: Kisújszállás, Karcag, Kenderes, és Kunhegyes — közerővel már 1754-ben megépítette, majd 1761-ben megerősítette — a Mirhó-fokon kitörő s az egész Gyolcsi lapost elöntő, majd a Kakat-éren és a Sebes-éren keresztül a Nagykunság jelentős részét veszélyeztető Tisza-árvizek elzárására. (A saját területen kívül, mint láttuk, gátépítésre már a Corpus Juris is lehetőséget biztosított: I. rész, 87. cím. 3. §.) (Az állattenyésztő kunság e meglepő kezdeményezésének — a búzatermelés terjedése mellett — kettős magyarázata is lehet: 1. a Gyolcsi lapos belvizei (mint azt a terület belvízrendezésének mai problémái mutatják) biztosították az öblözet közepén levő Gyolcs-tisztás nevű halas állandó feltöltését és nyilván a környező rétek „öntözését" is, 2. az árterület másik, nagyobbik részének: a Kunhegyes—Karcag, valamint Kenderes—Kisújszállás közti lapálynak és az ettől D-re fekvő Kara János mocsárnak a vízellátását pedig a Hortobágy és