Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.3 A török hódoltság kora (XVI—XVIII. század)

23. ábra. A „mocsárvilág" és szigetei Kovács György, Szervánszki András és Bedekovich Lőrinc térképe a Berettyó folyó és a Tisza által táplált Mirhó és Hortobágy mocsárvilágáról 1783-ból (Szolnok megyei Levéltár) A Rákóczi-szabadságharc idején a rác-dúlások pusztították tovább a visszaszivárgó maradék népességet és a terület gazdaságát is. Ekkor néptelenedett el az utolsó előtti kun település; Madaras. Üjratelepülésre csak a Szatmári béke után kerülhetett sor: Kevivel, Kunhegyessel (1711) és Karczag-Üjszállással, valamint Kisújszállással (1712) együtt. A megmaradt népesség ekkor merészkedhetett végre elő a Körös-Berettyó meg a Tisza árteréről és a Tisza jobb parti peremvidékekről. Képünk teljességéhez tartozik -— és talán a ,,hála" is megköveteli — hogy bemutassuk a menedéket nyújtó Sárrétséget is. Közigazgatásilag ugyan a Nagykunsághoz a Sárrét mocsárvilágának csak a pereme tartozott; a Karczag, Kisújszállás, Túrkeve közötti Kara János (mocsár), a valóságban azonban Bihar vm sárréti járásának nagy része is kun település volt. így pl. a Kara János sziget(ek)en és az Apavári-szigeten kívül Karczaghoz tartozott, a város „rétjeként" Szerep is. Útja egyáltalán nem volt, 1751-ig csak csónakon volt megközelíthető a mocsáron át -—• és csak „ismerői" számára. Amikor a békésebb viszonyok között 1751-ben elérhetőbb helyre települt át, akkor is