Károlyi Zsigmond—Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)
3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.3 A török hódoltság kora (XVI—XVIII. század)
sorra megszűntek, feledésbe merülnek s közülük szinte csak az említett két szélső átkelőhely marad fenn. A fokok, halasok korábbi karbantartásának megszűnése nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy a XVIII. sz. első térképein ez a Tisza-szakasz mint szinte teljesen lakatlan mocsárvilág jelenik meg. Ugyanekkor Szolnok viszont, mint végvár és átkelőhely, vagyis mint katonai-igazgatási és kereskedelmi-közlekedési központ minden korábbinál nagyobb jelentőségre tesz szert, amit beszédesen bizonyít, hogy itt épül az ország első és sokáig (a XVIII. sz. derekáig) az egyetlen folyami állóhídja.* Mindez — különösen a város katonai szerepe, amit az átellenes Törökszentmiklós csak rövid ideig osztott meg vele — már az ellátási igények miatt is serkentően hatott a környék gazdasági fejlődésére is (gabonatermelés, malom- és pékipar, halászat, haltartósítás, stb.). Ez emelte Szolnokot a környező, olykor nagyobb mezővárosok fölé és tette a terület központjává. Területünk gazdasági viszonyai a török kor két évszázada folyamán tehát rendkívül változatosan alakultak. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy gazdasági életét, — a korábbi ártéri gazdálkodáshoz viszonyítva, s elsősorban a népesség csökkenése miatt, — lényegében a hanyatlás, vízrajzi viszonyait pedig (mindezzel kölcsönhatásban) nagyarányú elvadulás jellemzi. Az utóbbit azonban nem szabad egyoldalúan negatívan értékelnünk: már a korszak elején, de főleg annak utolsó, legsúlyosabb szakaszában tragikusan fontos szerephez jutottak a mocsárvilág szigetei: a Hortobágy-Berettyó Sárrétjének minden nehezen megközelíthető, de lakható szigete már az 1242. évi tatárjárás idején ismert Apajvárhoz (Apavári Szigethez)** hasonló mentsvárrá vált (Szerep, Bucsa, Okány, stb.). Nélkülük a terület lakosságának még a maradéka sem vészelhette volna át ezeket a zivataros évtizedeket. De ugyanilyen szerephez jutott a tatár és rác betörésekkel szemben a Tisza árterülete is: arra, hogy ezen a védelmi vonalon is áttörjenek, már nem futotta erejükből. A terület hódoltság utáni állapotát, ha kissé végletes formában is, de jellemzően talán leginkább a Nagykunság helyzetével mutathatjuk be. Az adott viszonyokhoz legjobban alkalmazkodó, állattartó és szükség szerint réti gazdálkodást folytató (halász-pákász) kunság is alig tudta átvészelni a kor viszontagságait: „A Karczagon lakó 78 és Madarason megszállott 30 gazdán kívül a Nagy-kunságon sehol egy lélek sem lakik. A 16 pusztán álló falu határából csak háromnak a határán szántanak egy keveset a karczagiak ..." olvashatjuk egy 1669. évi kincstári összeírásban. A nyomtalanul elpusztult települések között volt Kakát és Kolbáz (-szék) is a NagyKunság egykori központja. A két megmaradt település mellett csak Karczag—Újszállás és Kisújszállás volt még időszakosan lakott hely, amelynek „lakói a tatárok elől a rétbe vették magukat, így nagyobb részt megmenekültek." Az említett 108 család optimális családlétszámmal számítva is mindössze 540 fő lehetett: ennyi volt tehát a Nagykunság ismert népessége a XVII—XVIII. század fordulóján! Rajtuk kívül csak azok maradtak meg, akik a mocsárvilágban, annak kisebb-nagyobb szigetein találtak menedéket, „a rétbe vették magukat" — a Kara János és a Sárrét vizei, mocsarai közé. * A XVI 11. sz .derekán épült a tokaji és a titeli és a XIX. sz.-ban — ugyancsak területünkön — a cibakházi tiszai (fa)h'íd. ** Sziget, ill. falu Karcagtól D-re a Hortobágy és Berettyó közén, a Kunság, Bihar és Békés vm-ék határának találkozási pontja táján.
