Ligeti László: A Balaton szabályozása (Vízügyi Történeti Füzetek 7. Budapest, 1974)
8. A Balaton-vidék fejlődése 1945 óta. Eredmények és feladatok
83%-os valószínűséggel elégíthető ki, újabb igények kielégítése pedig csak a már meglevő használatok korlátozásával oldható meg. A vízigények kielégítésének-biztosítása terén némi javulást hozott, hogy a hajózás céljaira újabban már csak az időnként amúgyis szükséges „apasztó vízeresztést" szabad felhasználni. A vízpótlás kérdése 51 A Balaton vízkészletgazdálkodási problémáit távlatilag — sokak véleménye szerint — csak a tó mesterséges vízpótlásának biztosítása oldhatja meg. Erre már több tervtanulmány készült, de megvalósításuknak számos nehézsége van. 1—2. A Rába—Zala- és a Mura—Zala-csatorna építési költségei megközelítően azonosak (kb. 0,75 milliárd) azonban a kockázat is egyformán nagy: az átvehető vízkészlet távlati biztosítása kérdéses. 3. Biztatóbbnak tűnt a Dunából való vízpótlás, amire a Sió-csatornázás nyújt lehetőséget. A megoldásnak költségessége ellenére (1,5 milliárd) is előnye, hogy hazai vízkivételre épülhet. Ezt a változatot azonban a Duna fokozódó szennyeződése veszélyezteti. 4. Újabban a Drávából való vízkivétel került előtérbe, melynek nagy előnye, hogy fokozatosan fejleszthető: 5 m 3 /s-tól 15 m 3 /s-ig, talán azon felül is. A vízvezetés részben gravitációsan, részben vízemeléssel történne, de a rendszer energia-önellátóvá tehető. Mivel a Dráva vízkészlete nemzetközi megosztás esetén is bőséges, felsőbb vízkivétellel pedig a víz minősége is biztosítható — a vízátvezetés a Balaton mellett a zala—somogyi területek vízellátását is segítheti. A bevezetett víz pedig a tó teljes hosszán végighaladva vizének cseréjét is jól szolgálná. (Minden vízpótlás nyitott kérdése marad azonban, hogy az idegen rendszerből érkező vizek milyen hatással lesznek a tó biológiai egyensúlyára?)* A probléma ez idő szerint leggazdaságosabb megoldását a Sió folyamatban levő mederbővítése, — leeresztő kapacitásának növelése — jelenti 50 m 3 /s-ról 80 m 3 /s-ra, ami egyúttal a vízi utak fejlesztésének távlati tervét is szolgálja. A szerző által javasolt megoldásnak kettős előnye van: 1. a nem kívánatos magas vízállás rövidebb időn belül süllyeszthető s így kártételei csökkennek ; 2. a nagyobb leeresztő kapacitás birtokában a vízszintet bátrabban tarthatjuk az optimális felső határ közelében, hiszen a nem várt rendkívüli csapadék, gyors levezetése mindig biztosítva lesz. Ez pedig azt jelenti, hogy így — figyelembe véve a tó nagy felületét — a Balaton „tározóterét" jelentős mértékben növelhetjük: az alsó vízálláshatárnak már 20 cm-es növelése (+40 cm helyett -(-60 cm) is 120 millió m 3 többletvízmennyiség tarozását jelenti, ami az eddigi 83%-os valószínűség helyett 100%-os biztonságot nyújt a jelenlegi vízhasználatok számára. A munka tapasztalatai teszik majd lehetővé a tározótér-növelés értékelését, s ezek alapján lehet majd dönteni a vízpótlás kérdésében is. A Balaton vízgazdálkodásának szerteágazó szálai közül itt a legfontosabbak közül is csak néhánnyal foglalkozhatunk: először is a tó életét fenyegető feliszapolódással, majd ennek egyik s legszembetűnőbb jeleként a vízinövények elburjánzásával, végül a vízszennyeződés kérdésével. * Ezért célszerű a vízpótlásból eredő vizet a vízgyűjtőn felmerülő különböző vízigények kielégítésére felhasználni, s nem közvetlenül a tóba vezetni. (A tó természetes vízkészletének terhelését így is csökkenti az átvezetett vízmennyiség.)
