Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 2. (Budapest, 1887)

III. Természethistória - A hal és a tudomány

A HAL ÉS A TUDOMÁNY. E könyv első szakasza arról a viszonyról szól, a mely az őskor homályában az ember és a hal között keletkezett s az idők során kifejlődött. Erről a korról hallgat a történet, nem szól a hagyomány ; az írót a dolog természetéből alkotott föltevés vezeti. E mellett áll a hitrege, mely inkább csak az együgyűség megnyugtatására szövi a keletkezés képét s kiszínezi azt a viszonyt is, a melyben az ember az élő természethez állott. Am a hitrege andalító szava, ragyogó színe szándékos, csak az érzésen, sejtésen és számításon nyugovó ; így békét szerezhet az együgyűségnek : visszatarthatja a kezdet és az eredet feszegetésétől ; — tudás helyett hitet, megnyugvást nyújt. A gondolatnak, a szellemnek azonban legnemesebb tulajdonsága nem a pihenés, hanem a szünet nélkül való munka és törekvés; — nem is a költött hitben való megnyugvás, hanem a valónak, az igaznak keresése, latolása és alkalmazása. De az a hitrege mégsem merő költemény ; mert a midőn a hivő megnyugtatására törekszik, számolnia kell a valóval, a mely az együgyű szemét is érinti s kérdést fakaszt benne. A kérdés feleletet, a gondolat irányt követel attól, a ki a hivő belső világán uralkodni akar. Így számol a valóval MÓZSES, a Sinai hegy nagy törvényszerzője is a Genesisben, mely a világ keletkezéséről szól. Ennek a ragyogó szellemnek az ismeret fejlődése tekintetéből való méltatása nemcsak tanulságos, hanem nagy élvezet is. Tudatosan törekedett ő az ember belső világa fölött való uralkodásra s átható esze fölismerte az utat és a módot, a melyen és a melylyel czélját elérhette.