Herman Ottó: A Magyar halászat könyve 1. (Budapest, 1887)

I. Történeti rész - I. A halászat őskora

Hogy ezek az őskori halászathoz tartozó jegellő kövek, erre egy hasonlatosság tanít, mely a mostani korból származik s a következő: HEARNE leírása szerint a Hudson-öböl indiánjai, valahányszor a vad megfogy, a vadászatról a halászatra térnek át s kiváltképen a jég alatti halászatot űzik, leginkább úgy, hogy a jeget kilekelik s a lékekbe vagy horgaikat vetik, vagy hálóikat eresztik le. A jég kilekelését még ma is részben oly lekelőkövekkel végzik, a melyek szarúkőből valók s szilánkolás útján készülnek. Innen a barlangokhoz kell fordulnunk, a melyekről egy jeles kutató — LARTET— megjegyzi, hogy minél ritkábbak bennök a halászó ember nyomai, annál régibb korba sorozhatok. Aránylag sok a nyom az u. n. rénszarvas-barlangokban, a hol t. i. ennek az állatnak maradványai nagy számmal fordulnak elő. Itt találhatók leginkább az egy vagy több szakás, a szarvas szarvaiból készített, egyágú dárdaszigonyok. Hogy ezek valóban halászati szerszámok, ahhoz nem fér kétség; nemcsak azért, mert a barlangokban halak maradványaival együtt fordulnak elő, hanem azért is, mert kétségbe nem vonható haI. is 1. ibra. — Egy és két szakás dárdaszigony, szarvas agancsból, lász-telepeken, így a Svajcz tavaiban és tőzegeseiben, a melyek a kőkorhoz számíttatnak, gyakoriak, a szakásság pedig ősidőktől maiglan a szúró halászati szerszámnak szerves tartozéka, mely a hal természetével kapcsolatos. Mindenesetre föltűnő, hogy a kőkorszakban csontról van szó s itt megjegyzendő, hogy e kettő már igen korán együtt jár. A csont és szaru az ősembernek már táplálkozása módja során ajánlkozott eszközül ; a kő hozzájárult, mert az él tartósságát biztosította. A kőkorhoz számított svéd halászati tárgyak között a csont és kő egyesítése kiválóan van képviselve.