Mészáros Vince: Gróf Széchenyi István al-dunai diplomáciai kapcsolatai (Források a vízügy múltjából 8. Budapest, 1991)

Bevezetés

német nyelvű leveleket a kölcsönös megbecsülés és együttműködési készség hatja át. Széchenyit halála után a szerbek sajátjukként gyászolták meg. Gyászolja őt egy szerb óda, és az első szerb irodalmi folyóiratnak, a „Szrbszkij Letopisz"-nek 1860. évi nekrológja. A harmadik nép, melynek képviselőivel és hatóságaival a Vaskapu - törökül Dimir Kapi - szabályozása során Széchenyi érintkezésbe került, a török. Bár a szultán hatalma hanyatlásának végóráit élte a Balkán-félsziget fejedelemségeiben, a még meglévő tényleges katonai jelenlét következtében azonban számolni kellett vele. Az Al-Duna, különösen pedig a Vaskapu szabályozási munkáihoz Széchenyinek meg kellett szereznie a Duna menti erősségek katonai parancsnokainak és az ellenőrzést gyakorló basáknak, bégeknek a jóindulatát, akik erősen akadályozhatták a munkát, végső soron pedig a szultáni udvar hozzájárulását, mert a bécsi kormányzat tiszteletben kívánta tartani a török hatalomnak a Duna jobb partján még megmaradt előjogait. A szükséges diplomáciai lépéseket Széchenyinek Metternich kancellártól kellett kieszközölnie, s ebben támogatta Ottenfels-Geschwindt báró, a korábbi konstantinápolyi osztrák internuncius, később bécsi államminiszter, akivel személyes jó kapcsolata volt. Sorra látogatta a számottevő török parancsnokokat, akikkel jó viszony kialakítására törekedett. Már 1830. őszén, Konstantinápolyból hazatérőben, Belgrádban tisztelgő látogatást tett a befolyásos Chiaja bégnél, a belgrádi pasánál, s az al-dunai munkálatok során megszerezte az orsovai pasa jóindulatát, aki pedig először lövetni akart Széchenyi anyagszállító hajóira. A barátságos fellépés, a magasabb fórumokra való hivatkozás és a személyes ajándékok végül engedékenységre hangolták ezt az Omer pasát, akinek engedélyére és türelmére szükség volt a Vaskapuban végrehajtott sziklarobbantásokhoz. A törökkel való tárgyalások során az osztrák katonai határőrvidék parancsnoka által mellé rendelt tolmácsban elvesztette a bizalmát, s maga kezdett törökül tanulni. A török ügyintézésre jellemző, hogy amikor a Konstantinápolyból az al-dunai kérdés megvizsgálására kiküldött Niazi Mehmet bejtől tréfásan megkérdezte, hogy megtanul-e törökül, amire a szultáni engedély megérkezik, a bej azt felelte, hogy nem csak törökül, de arabul és perzsául is. (Napló, 1834. október 15.) A Magyar Vízügyi Múzeum gyűjteménye őrzi Széchenyi török útleveleit, a török hatóságokhoz intézett török nyelvű ajánlóleveleit, valamint a bécsi kormány konstantinápolyi internuntiusának néhány Széchenyihez intézett tájékoztató levelét. Ezek közrebocsátása teszi teljesebbé Széchenyi István balkáni kapcsolatainak bemutatását. A következőkben közreadott iratok és fordításaik forrásértékű dokumentumok, amelyek jellemző adalékokkal szolgálnak a magyar reformkor és Széchenyi István életműve kutatóinak. Képet adnak a kor diplomáciai érintkezési nyelvéről, a rangoknak a megszólítás és búcsúvétel formuláiban az árnyalati különbségeket is érzékeltető szigorú etikettről és stílusról. A német és francia nyelvű iratokat eredeti nyelven és fordításban közöljük. Az iratok után függelékül bemutatunk néhány ritka nyomtatványt, amelyek hozzájárulnak a reformkorban déli szomszédainkhoz fűződő kapcsolataink teljesebb értékeléséhez. Az iratok-levelek címzésében a levélíró, illetve a címzett vezetéknevét az általa használt írásmóddal közöljük, majd utána vesszővel elválasztva a keresztnevet, ugyancsak az eredeti írásmóddal. Széchenyi jelentéseiben, leveleiben következetesen az oláh népnevet használja, mely a vlach, vallach névnek magyar megfelelője. A magyarban az oláh népnévnek nem volt pejoratív értelme. A románok maguk is így nevezték magukat, szóban és írásban egyaránt. A román népnevet Széchenyi, de havasalföldi kortársai sem ismerték, mert azt 18. századvégi erdélyi irodalmi indításra csak a 19. század közepén kezdték szélesebb