Marczell Ferenc szerk.: Az Országos Vízügyi Levéltár (Források a vízügy múltjából 1. Budapest, 1978)
használták, a gyűjteménybe a 18. század végén keletkezett darabok is bekerültek. Ezt a levéltári gyűjteményt az 1848-ban megalakult Közmunka- és Közlekedési Minisztérium, majd az abszolutizmus kori épitészeti hatóságok vették át, de továbbra is elkülönitve kezelték. A 19. század második felében folytatódó szabályozási munkákhoz ugyanis szükség volt azokra az anyagokra,amelyek a korábbi vízrendezési terveket, vizrajzi leirásokat és térképeket tartalmazták. A gyűjtemény együtt maradását éppen ez a nélkülözhetetlen funkcionális szerep bizt ositot ta,anyaga a dualista korszakban tovább gyarapodott a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium, a Földmivelésügyi Minisztérium, a Kereskedelemügyi Minisztérium felügyelete alatt álló helyi szervek, kirendeltségek irataival. Az első világháborút követő időszak vizügyi igazgatásának szerkezetében pozitiv változást hozott a szakhivatalok szervezése. Egyes feladatkörök hatékony ellátására létrehozott ilyen jellegű szervezetek között elsőként 1929-ben a Vizrajzi Intézet alakult meg, amely átvette az irategyüttes kezelését és jelentős mértékben tovább gyarapította. A tárgyi csoportosításban rendezett anyag terjedelme a korszak végére mintegy 50 iratfolyómétert tett ki. A gyűjtemény 1952-ben a Vizrajzi Intézet jogutódjának, a Vizgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetnek birtokába ment át. Az ekkor végrehajtott átszervezések sajnálatos eredménye az lett, hogy a gyűjteményt megbontották: a feudális kori iratok a kirendeltségek iratainak egy részével, valamint a térképek többsége a Magyar Országos Levéltárba került. Az iratok másfél évtizeddel később újra gazdát cseréltek. Az 1964. évi vizügyi törvény elfogadása után kialakított
