Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Éjszaka egy másik őr volt szolgálatban, nem az, aki fogadott, de reggel már újra az ö hangja recsegett. Emlékezés a magyar foci aranycsapatára Másnap, vasárnap délutánig semmi különösebb nem történt. Próbálkoztam a programommal, de nem különösebb sikerrel. A testneveléssel kapcsolatban a sportok közül elém villant a labdarúgás néhány kimagasló magyar teljesítménye, így az aranycsapat 6:3-as ragyogó londoni győzelme, aztán a visszavágó Budapesten, a fenomenális 7:1-es győzelem a Népstadionban. Ezen a mérkőzésen Dr. Horváth József elnökhelyettes jóvoltából én is jelen voltam, és ez egy életre szóló melengető élményt nyújtott számomra. Még itt a cellában, a nem fúl nagy reményekkel kecsegtető fogva tartásomban is néhány másodpercre átkapcsolt engem ennek az élménynek az emléke az élet zajos forgatagába. És hogy, hogy nem, képzeletben egyszeribe a közép-európai kupamérkőzések, azok magyar győzelmei is eszembe jutottak. Hirtelen az Újpest - Vojvodina közép-európai kupamérkőzés döntőjére gondoltam, vajon mi lehet annak az eredménye. És éppen akkor jött az őr, ezúttal nem lábujjhegyen, és bekukucskált hozzám. Én meg odaszóltam neki az ajtón keresztül: - Biztos úr, nem tudja-e, mi az eredménye az Újpest - Vojvodina közép-európai kupamérkőzés döntőjének? Bevezetésül rondánál rondább jelzőkkel "ékesített" néhány szentet tartalmazó, általam eddig soha nem hallott káromkodást kanyarintott le, hogy utána megfelelően kioktathasson. - Magának más gondja nincsen? Majd rövidesen gondoskodunk róla, hogy legyen. Inkább azon törje azt a mocsoktól szennyes koponyáját, hogy úszhatna meg a kötelet. Hogy mer engem ilyenekkel zaklatni...? Pofa be! Megértette? Még azt is elvárta, hogy helyeseljek neki. Addig nem hagyta abba a fenyegetőzést, és nem ment el az ajtóm elöl, míg nem mondtam, hogy: "parancsára biztos úr". Hát ilyesfélékkel is telt az időm. Az élelem kiosztásakor is mindig volt egy-két "kedves" szava. Élvezte a fenyegetőzést meg a kioktatást. Fogalmam sem volt, hogy ki volt odébb az egyik cellában, annak még cifrább dolgokat mondott. Irány Tatabánya Már késő délután volt, sőt már alkonyodott, amikor kinyílt a cellám ajtaja és az őr áttessékelt engem a szemben lévő cellába. Ez az én cellámnál tágasabb volt, és meglepetésemre Dr. Borbély György volt annak a lakója. Gyuri valamikor a Vármegyeházán teljesített szolgálatot, aztán a tanácsok megalakulása után még valamennyi ideig a Megyei Tanácsnál, de aztán átment az erdészethez. Tatabányára már nem jött velünk 1953-ban. Borbély Gyurival nem volt előzőleg különösebb kapcsolatom, mégis kölcsönösen megörültünk egymásnak, főleg annak, hogy ha már így hozta a sors, az áttelepítésemmel megszűnt mindkettőnk egyedülléte. Hogy mit jelent az egyedüllét, az elszakítottság, azt csak az tudja igazából megérteni, akinek már volt ilyenben része, vagy éppen részese ennek. Ezzel szemben milyen más világ az, ha legalább még egy valaki lélegzik veled együtt, akivel a sors keze valamiképpen összehozott. Sajnos, alig egy félórát beszélgettünk suttogva egymással, amikor újra kinyílt Borbély Gyuri cellája, és engem az őr átkísért a saját szobájába. Ott már várakozott rám egy rendőrtiszt, megállapította a személyazonosságomat, és közölte velem, hogy