Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

átszállítanak Tatabányára. Kinyitották az ajtót, előtte ott állott farral közel az ajtóhoz odatolatva egy rabszállító kocsi, amibe engem betessékeltek. Dr. Beregszászi Zoltánnal - a Munkástanácsunk egyik tagjával, a Megyei Tanács egészségügyi osztályának volt vezetőjével - és Vladár Ervin tanárral, a Komárom Megyei Nemzeti Tanács volt titkárával találtam magam szemben. Emlékezetem szerint mindkettőjüket valahonnét a Nagyalföldről hozták. Ebből rögtön arra következtettem, hogy szedik össze azokat, akiknek valamilyen szerepe volt Tatabányán az 56-os forradalomban. A rabszállító kocsi zárt részében két fegyveres őr volt velünk, és figyelmeztettek, hogy ne beszélgessünk egymással. Esztergomból Taton keresztül utaztunk, ahol szüleim laktak, úgyszintén Sándor öcsém a feleségével, Fekete Judittal és annak szüleivel. Már sötét volt, amikor a kocsi a falu túlsó végén megállt "műszaki pihenőt" tartani. Nekünk is megengedték, hogy pár percre kiszálljunk. Egyébként az elöl ülő rendőrtiszt elég udvariasan beszélt velünk. A rabszállító kocsi először Komáromba vitt minket. Az ottani rendőrségen beraktak még közénk néhány, számomra ismeretlen őrizetest, és velük együtt érkeztünk Tatabányára a Városi Rendőrkapitányságra. Ott levezényeltek minket a pincébe, amelynek hosszú folyosójára nyílottak a cellák. Tatabányán a Városi Rendőrkapitányság pincéjében Először a folyosó hosszában hátrakulcsolt kezekkel falnak fordulva jó darabig állnunk kellett, nem volt szabad sem hátra- sem oldalt fordulnunk, vagy tekintenünk. Közben a rendőrök jöttek-mentek a hátunk mögött gyalázatos, piszkos, disznó ellenforradalmároknak titulálva minket. Utána egyenként szólítva szétosztottak a cellákba. Én egy nagyobb cellába kerültem. Emlékezetem szerint hatan voltunk benne együtt, köztük a feledhetetlenül jó emlékű Horváth József, a Komárom Megyei Tanács volt elnökhelyettese, a Munkástanács elnöke és Bárdos Lipót, a Megyei Munkástanács titkára. Őket már jóval előttem őrizetbe vették. Vladár Ervin is ebbe a cellába került. Szívélyesen megöleltük egymást annak a véleményünknek adva kifejezést, hogy ha már ez a sors adatott számunkra, akkor jobb, ha együtt vagyunk. Jóska bácsi elmondta, hogy a városi kapitányságon Ungi rendőr őrnagy nagyon durván bánt vele, alaposan megverték, még a kabátját is összetépték. Ebben a helyiségben elég tágasán voltunk (inkább csak egy beton pincehelyiség volt ez, mint cella), beszélgettünk, összehangoltuk a vallomásainkat a várható kihallgatásainkhoz, és időben is egyeztettük az eseményeket. Az élelmezésünk tűrhető volt, de mennyiségileg nem volt kielégítő. Már a második napon sikerült egy kis protekciót szereznem. Az őrzésünket végző egyik rendőr, a Kiss Pista bácsi megkérdezte tőlem, hogy honnét vagyok. Mondtam, hogy Esztergomból. A további beszélgetés során kiderült, hogy az unokahúga, Kiss Mari Esztergomban a mi lakásunkkal majdnem szemben lévő Fészek cukrászdának a vezetője. A feleségem tanítványa volt, és én is jól ismertem őt. Pista bácsi mindjárt megajándékozott engem néhány cigarettával meg gyufával. Természetesen, lelkemre kötötte, hogy csak a WC-n szívjak a rácsokkal ellátott nyitott felső ablak mellett. Én persze ebben megosztoztam valamelyest a társaimmal. Pista bácsi harmadnapon újra dugott nekem pár darab cigarettát, közben a folyosón elég hangosan mondogatta, hogy kellett nekünk ellenforradalom, most majd ellátják a bajunkat. Hírt is vitt rólam Esztergomba, de a válasz már nem ért engem a városi kapitányságon.