Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

okoztunk a Szovjetuniónak, azt munkával kell elsősorban jóvátennünk. De vannak közöttünk megátalkodott fasiszták, különösen az újonnan érkezettek között, akik továbbra is ellenségként viseltetnek a Szovjetunió iránt, fasiszta propagandájukkal megtévesztik a jószándékúakat. Csak csinálják, de nagyon meg fogják bánni, mert -nagyon szigorúan meg fogják büntetni őket, és azokat is, akik rájuk hallgatnak. Szibériába történik majd az elszállításuk. Hideg van itt? Igen hideg van. De majd Szibériában megtudják, hogy mi a hideg. Soha többé nem látják viszont a családjukat, ott fognak elpusztulni. A Szovjetunióval nem lehet játszadozni. Ezt vegyék tudomásul így az orosz tisztek. Változatlanul, továbbra is megtagadtuk a munkát. Aznap már alig kaptunk valamit enni, úgy emlékszem, hogy csak valamennyi kenyeret és egy kis teát. Ám aznap már kezdtek hatni az oroszok fenyegetőzései. Mind több olyan hangot lehetett közöttünk hallani, hogy azért mégis meg kell gondolni a dolgot, meg hogy ezek nem fognak velünk tovább kukoricázni, és képesek arra, hogy Szibériába deportáljanak. Akkor viszont tényleg nem látjuk többé a családjainkat, stb. Ezek a hangok egyre inkább erősödtek, mert az oroszok a reggeli lelkifröccs után aznap már ránk se néztek, be sem jöttek a két tiszti barakkba. Végül aztán kettészakadt a társaság, több, mint fele kivonult, felvette a munkát. 1t8-an maradtunk, akik továbbra is kitartottunk a munka megtagadása mellett. Ezek után minket elkülönítettek, teljesen izoláltak a többiektől, mozgási lehetőségeinket is a minimumra korlátozták (a latrinára és vissza). Másnap reggel minden holminkkal kivonultattak minket az udvarra, ott alaposan megmotoztak, és utána szigorú őrizet mellett kitessékeltek a vasútállomásra. Ott reflektorokkal ellátott vagonokba zártak be, olyanokba, amelyeknek még a némi világosságot biztosító fenti kis ablakaik is szögesdróttal voltak átfonva. Szeptember 19-e volt, amikor elindult velünk a szerelvény. Kezdetben nem tudtuk, hová visznek bennünket, és egyesekben felvillant az a gondolat, hogy talán mégis fel kellett volna vennünk a munkát, mert gyanús ez a szigorú őrizet, a szögesdrót meg a reflektorok. De aztán jó pár óra elteltével úgy értékeltük, hogy nem kelet felé visz a vonat, hanem mindinkább déli irányba. Erre egy-két csüggedő meg-megszólalt, hogy ez még nem jelent semmit, az oroszoknál soha nem tudni, hogyan alakul a helyzet, ettől még bármikor elfordulhatunk keleti irányba. Ám a vonat csak vitt, csak vitt minket dél felé, a voronyezsi hideg is mindinkább mérséklődött, meg feljavult az élelmezésünk is. Imitt-amott ácsorogtunk egyik-másik állomáson, ebédre a köles kása után vizet is, teát is kaptunk. Utána csak ment, és szünet nélkül ment velünk a vonat déli irányba, mígnem megérkeztünk Rosztovba. Szibéria helyett Kaukázus No, vajon innét kelet felé fordul-e a vonatunk, ez volt a nagy kérdés. Szerencsére nem fordult, hanem folytatta az útját továbbra is dél felé, majd a következő napon némi irányt változtatva délkelet felé. Mind melegebb tájakon jártunk, és amikor újra megállt velünk a vonat, nagy örömmel vettük tudomásul, hogy már a Kaukázusban vagyunk Kavkázszkaja város vasútállomásán. Utána nemsokára átléptük a Kubány folyót, tehát megmaradt a délkeleti irány, és akkor már tudtuk, hogy ebből nem lesz Szibéria, hanem a Kaukázus valamelyik fogolytábora. Mi több, az egyik őrünk ebédosztáskor elárulta nekünk végre, hogy a Kaukázusba hoztak minket. Azt azonban nem akarta, vagy talán nem tudta megmondani, melyik helységbe. Sőt, jobb kezének mutatóujját a száján keresztbe tette, és így jelezte, hogy erről csend legyen. Még annyit mondott susogva, hogy gyakran járkál a vonat mellett egy hadnagy - a szállítmány parancsnoka.