Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Laci csak nagy vonalakban mesélte el a dolgokat, úgy, ahogy leírtam. Sietni kellett, mert kevés volt az idő a vonatok indulásáig. Az ő vonatja indult hamarább. Még megbeszéltük, hogy amint lehet, rövidesen összejövünk Bélával együtt, és akkor részletesen mindent elmondunk egymásnak. Meg is adtuk egymás címét. A közös találkozásra azonban sajnos nem került sor. Béla és Laci Csehszlovákiában maradt, engem és feleségemet mint magyar nemzetiségű pedagógusokat minden jogigény nélkül elbocsátottak állásunkból, és áttelepítettek Magyarországra gyermekeinkkel együtt. A két vezérkari tiszt további sorsáról Néveri Laci semmit nem tudott. Én aztán itt Magyarországon - ha jól emlékszem - Gundel Feritől hallottam, hogy ugyan jóval később, de valahogyan szintén hazakeveredtek. Sajnos ezeknek a soroknak a leírásakor már sem Gaál Béla, sem Néveri Laci nem volt az élők sorában. Mindketten a felvidéki Komárom temetőjében nyugszanak. Kérem az olvasót, ne vegye rossznéven, hogy a jelen írásomban az eseményeket 48-49 év távlatában nem mindig kronológiai sorrendben írom le, hanem több esetben valamilyen egymáshoz közelálló jellegük, hasonló vonásaik kapcsolódásainak sorrendjében. Én a hadifogságban naplót nem vezettem, tehát döntően az emlékezetemre vagyok utalva. Amiket azonban leírtam és még módom lesz leírni, azok oly mély és tartós pozitív vagy negatív jellegű élményeknek bizonyultak számomra, annyira belémvésődtek, hogy szinte történelmi tényékként élnek az emlékezetemben. Ezeknek az általam leírt eseményeknek, történeteknek a szereplői is mind olyanok, akiknek alakját, mentalitását, cselekvéseit és sokaknak a nevét sem mosta el bennem a közel fél évszázad hullámzó világa. Amely események és a velük kapcsolatos személyek és cselekvéseik már valamennyire elhomályosultak bennem, azokról nem szólok, nehogy az ilyen elhomályosult történések és cselekvések hézagaiban elsikkadjon vagy csorbát szenvedjen az igazság. Ezzel a felelősséggel tartozom írásom esetleges olvasóinak, nem kevésbé az utókornak, jómagámnak és utódaimnak. Úgy gondolom, hogy egy-két példával, illetve megtörtént esemény leírásával sikerült illusztrálnom azt a körülményt, hogy az oroszok általában mennyire hangulati emberek, és a hirtelen hangulati változások hatására olykor nagyon is ellentmondásosak, meggondolatlanok a cselekvéseik. A szocialista forradalom októberi ünnepségei Eszembe jutott ezzel kapcsolatban a tábori őrségnek az esete az 1917-es októberi szocialista forradalom évfordulójának megünneplésével kapcsolatban 1945. november 7-én. Három napra szóló ünnepségek zajlottak le a Szovjetunió egész területén, így Úszmanyban is, de már az első napon az oroszok közül nagyon sokan félig-meddig, vagy egészében részegek voltak. Itták a répából főzött vodkát. így volt azzal az őrrel is, aki a tábor 3 m magas kőkerítésének hátsó oldalán lévő egyik őrtoronyban teljesített szolgálatot. Egyszer csak úgy késő délután kezdett bekiabálni a táborba a foglyokra: "Goszpogyin oficer, davaj rubly, dam dravá" (Tiszt úr, adjál rubelt, adok tűzifát). Volt, aki kapva-kapott rajta, és kőre kötve egy 5 rubeles papírpénzt feldobott neki az őrtoronyba. Mit tett az orosz őr? Valahogy letépett egy lécet az őrtoronyból, és bedobta a táboron belülre. Erre még néhányan vérszemet kaptak, de az őr kevesellte az 5 rubelt, és csak kétszeri küldeményért dobott be újabb lécet. Magam is szemtanúja voltam az egyik műveletnek, mert jött az egyik társunk, Mikó Sándor, erdélyi góbé a latrináról, amely nem volt messze az őrtoronytól, és elmondta, hogy mit művel az őr a bódéjával. Kételkedve fogadtuk, ezért egy páran a