Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

hadparancsát is, többszörös éljen és hurrá kiáltások hangzottak el részünkről is, az oroszok részéről is. Természetesen mi legalább annyira örültünk ennek a hírnek, mint az oroszok, mert felcsillant, helyesebben felcsillantották bennünk a közeli hazamenetelünk reményét. Ugyanakkor arra is gondoltunk, hogy vajon hogy néz ki az ország, mi maradt meg belőle. Minket, a felvidékieket, erdélyieket és délvidékieket az a kérdés is erősen foglalkoztatott, mi lesz, ha visszaállítják a háború előtti Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia határait, hogy állnak majd ezek az államok bosszút a magyarlakta területek lakosságán. Vagy talán levonva a tanulságokat, okosabbak lesznek velünk szemben, mint Trianon urai? Bennem pedig fel-feljajdult annak a gondolatnak, fájdalommal telített nagy-nagy kérdése, mi van az én kis családommal, átjutott-e annak idején a Garam pontonhídján? Tudtam, hogy a lakásunk elpusztult, de nem tudtam közel egy évig, élnek-e az én szeretteim, és ha igen, merre és hol vannak. Az oroszok a békehír hallatára hangnemet változtattak velünk szemben, szinte barátaiknak tituláltak, mondták, hogy most már valóban rövidesen hazamegyünk, és mi magyarok, mint szövetségesek, addig is a Szovjetunió vendégei vagyunk, nem pedig hadifoglyok. Különben egész nap itták a vodkát, a hír kihirdetése után alig akadt köztük józan ember. A nagy ünneplés közben egy kis zavaró körülmény is előállott. Hogy, hogy nem, kigyulladt az egyik épület, de sikerült azt - a hadifoglyok jelentős közreműködésével eloltani. Úszmanyba való megérkezésünk után közel három hétig karanténban voltunk, egészségügyi megfigyelés alatt állottunk, nem hoztunk-e magunkkal valamiféle ragályos, vagy járványos betegséget. A tábort ezalatt nem hagyhattuk el, esetleg egyes kivételes esetekben. Azokat a tevékenységeket, amelyek a táborból történő kilépéssel voltak kapcsolatosak (pl. a konyhának nyersanyaggal való ellátása) a minket megelőző fogolytáborból még ottmaradt román hadifoglyok végezték, no meg átmenetileg Úszmanyba internált zsidók egy kisebb csoportja. Manónak hívták a vezetőjüket. Férfiak és nők egyaránt voltak köztük. Az első három hetünk a tábor belső ügyeinek megszervezésével telt el. Ide tartozott pl. a napirend kitűzése, a kultúrtevékenység kialakítása, a klubélet, a propagandisták hálózatának létrehozása. A kulturális élet kibontakozása Igen fontos szerepe volt a kultúrtevékenység mielőbbi kiépítésének. A hadifogolytábor tisztjeinek jelentős része a testi leromlottság állapota mellett lelkileg is sérült volt. Az imitt-amott felvillanó reménykedés ellenére általában, de egyeseknél különösképpen, a hangulati levertség volt az uralkodó. Az olyan események, mint május 9-e, a győzelem napja, no meg a néhány fogoly túlzott optimizmusának elmélkedései csak pillanatnyilag hatottak. Ám amikor a kulturális tevékenység fokozatos kiépítésének az apostolai már az úszmanyi fogolyéletünk kezdetén szavukat hallatták, és rövidesen meg is kezdték tevékenységük megvalósítását, érezhetően elég gyorsan javult a fogolytábor lakóinak hangulata. Ilyen tekintetben elismeréssel kell szólnunk a fogvatartóinkról is, akik ennek a kulturális tevékenységnek a feltételeit igyekeztek részünkre biztosítani. így pl. engedélyezték kulturális előadások tartását a volt kolostortemplom tágas, nagy helyiségében, a szervezendő klub részére külön szobát biztosítottak, zenekar részére hangszereket kaptunk, stb. A kultúrelőadások megszervezését Weidinger György filmrendező és Glatz Róbert zászlós vették kezükbe, és már május harmadik hetében megtartották az első