Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

Bodri Ferenc: Vörös Béla kisvilága (1999)

veiben, szinte egy folyamatosan hitvalló ember élet igényű vallomásai. A humanitásukban is mélytüzű alkotások elsődleges értelmi és érzelmi világában teremtőjük erőteljes, egyben szemérmes férfiszemlélete már-már feltűnő. A „másik nem" formaszépségében az alakzatok kedélyábrázolásának változatai mutatják az őket ölelő környezet sorsállapotait. Az alkotások mikrokozmoszában változatos formaképzéssel és testhelyzetekben fiatal lányok és érett asszonyok végtelen sora - kezükben, vállukon, ölükben korsóval, akár más tárgyak szimbólumteremtő kapcsolatával sugallják a kompozíciós harmónia plaszticitását; önálló kisvilág teremtődik itt az arányok klasszikus rendje, a „súly egy en" örök életű kánonja szerint. A figurák foglalatossága eredendően a tisztaság élményéhez, a mindennapos derű intimitásához terelgeti a szemlélgetőt: haját babráló fiatal lány, vagy éppen gitározó, megszámlálhatatlan anya kisgyermekével, fürdőző vagy csupán könyöklő nőalakok a műterem zsúfolt polcain. Arányaikban tökéletes, apróságukban monumentális művek a tárlatokon. Az, hogy az önmaga tömbjébe kerekített nőfigura parasztlány éppen vagy kútkáván álló életszimbólum, már-már meglepő a sorban: külön érvényű kinyilatkoztatás a korábbiak után. Egy-egy jellemző gesztus vagy váratlan póz nemcsak a formaszépségek változatait idézi fel, de az életörömöt, a kedélyhullámzást és a gyötrődést ugyanígy; a mindennapi kenyér varázsát, a nyár perzselését, utóbb a megfáradt aggódást, akár a szenvedést a sorozatos létbizonytalanság következményei között. A jobbára parányi nőalakok gyakran gyermekükkel alkotnak és ihletnek harmóniát, egy-egy a mellhez szorított gitár, a felemelt karok kecses ívei sugallnak igézetet, olykor alig jelzett drapéria az ölben vagy a vállak körül. Az indázó kezeknek színes rendeltetése elevenedik, amikor a karcsú lányalak a haját rendezi, befonja, fésülködik, vagy éppen korsóját emeli. Aligha egyhúrú muzsika ez: a megejtő varázsú tértestekre formázott figurák a „pozitúrában" az őrökké emberi létvilág legbensőbb pillanatait jelenítik meg, az alkotó álmodta harmóniát, a megőrzött ábrándok érintéseit. A derű fogytával és a környezeti valóságból eredően komor,