Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

Bodri Ferenc: Vörös Béla kisvilága (1999)

majd végzetes pillanatokat, amikor teremtőjüknek a világot oltalmazó humanitása a tiszta égboltot felhőző, vagy csupán köznapi, akár kivételes tragédiákkal szembesül. A végzet elkerülhetetlensége megmutatkozik madáralakjaiban is: a reményre ösztönző, fészket építő figura utóbb elbukó, az örök kegyetlenség tapasztalatával gazdagodott, sebesült madárrá magasztosul (1964). A művek sorsváltó rendjében kettős figuráció ritkán található: az elefántcsontból formázott, nagyszerű Testvérek együttesét (1939) a Fiatal pár duettje követi (1946), utóbb a remek Két fej (1954) és a Párbeszéd nemes ívben, megtisztultan összehajló bronzai (1970); a Rómeó és Júlia emlékmű-tervének apró plakettje (1967) az egyidejű és életteli Nyár kecsesen csavarodó társaként. Jó emlékeim elő- és erőterében az 1945-ben formázott Fekvő nő 31 centiméteres bronzfigurájának, az Ülő parasztlánynak (1966) , akár az 1967-es Leányfejnek kiemelt helye született. A hatvanas években „pálcika-testüket" megőrizve gyakran felállnak az ülő vagy fekvő, vízszintesen tömbszerű figurázatok (A vak, Mindennapi kenyér, Követ dobáló fiú stb.), a szobrász eszméktől és a korszellemtől, a történtek hatásaitól szorongató érzelmi világképe új gondolatfelhőkkel gyarapodik {Börtönben, Deportált, Megújhodás, majd Apostol, Szent Ferenc és mások), társadalomszemlélete elveszti korábbi életbizalmait (A hipokrita). Humánuma a hozottaknál és szerzetteknél még változatosabb példákra lel, világlátása friss bölcsességekkel gazdagodik. Az 192l-es Vízhordó bronza bár „természetelvű iskolamunka", ekként is mesteri alkotás. A későbbi és kissé „kubisztoid", Párizsban formázott Kacsa és Galamb, akár a Grácia (1926-27) életerősen üdítő kezdet és a szellemiséghez méltó folytatás. A fekvő helyzetű nőalakok angyali sorozata ekkor a Dallamos, majd Ritmikus hullámok új figuráival (1971), A reggel nyújtózkodójával bővül (1967) , utóbb és közben A tranzisztort tartó nő bronzával is (1971). A szobrász zenei élményét a korai párizsi évek jazzkultúrája serkenti, a Jazz-zenekar lüktető bronzplakettjét (1927) a Trió (1928) és mások követik. A későbbieknél valamicskével teltebb, egyben éneklő Anya gyermekével