Bauer Norbert – Kenyeres Zoltán szerk.: 40 éves „A Bakony természeti képe” kutatási program (Zirc, 2002)

Bakonyi kutatások kicsit másképp – Szubjektív emlékmorzsák - Kardoskúttól Büdöskútig (Szabó István)

Vajda László) bakonyi munkásságára (pl. a malmok, a bazalthegyek, a lápok mohái és virágos növényei), a zirci múzeumot szemeltem ki a gyűjtemény gazdájának, aki erre vállalkozott is. Sajnos a Tapolcai-medence anyaga érthetetlen módon eltűnt. Valaki úgy, ahogy volt, egészében kiemelte. Nem tudom, előkerült-e azóta? Az élet megadta a különféle lehetőséget mindazoknak, akik felismerték azokat és tenni akartak. Zircen Galambos István lett a botanikus muzeológus, aki elvégezte a könyvtáros szakot is. Ekkor látott hozzá a szakkönyvtár rendbetételéhez és a florisztikai, növényföldrajzi herbárium létrehozásához. Bryológiából doktorált. Az idő tájt a Veszprémi Akadémiai Bizottság kereste a helyét abban a tekintetben, hogy miként tudja anyagi források híján - az illetékességi területén dolgozó kutatók munkáját segíteni. Aztán ez kiforrta magát a pályázati rendszerben, az „év kutatója" elismerés adományozásával, a kutatóhelyek közötti együttműködések katalizálásában. Pista disszertációjához szükséges elektronmikroszkópos felvételek Tihanyban készültek abban az időben, amikor a környezetvédelmi és területfejlesztési bizottság elnöke voltam. Almádi László és Boros Ádám sokszor emlegették 1962. évi fogatos kirándulásukat a Keszthelyi-hegységben. Az akkori növényritkaságok közül különösen a Cypripedium calceolust és a Himantoglossum hircinumot szerettük volna újra látni a Ló-hegyen, de hiába kerestük hosszú éveken át. Aztán 1974-ben váratlanul, egészen másutt, a Pilikánban és a Szorosadban megtaláltam az egyiket. Később Bódis Judit kolléganőm (aki tanítványom volt, és az orchideák fejlődésbiológiai szakértője lett) tisztázta, hogy mivel a fajt szétszedték, a Himantoglossum adriaticumról van szó. Nemcsak ez a növény, másik is megtréfált. Még 1968-ban találtam a Púpos-hegyen egy érdekes hajtásdarabot. Először arra gondoltam - képzetlen lévén -, hogy Lathyrus vernus, majd otthon Ruscus hypoglossumnak azonosítottam, amin Borbás (és Wierzbicki) után nem csodálkoztam. Többé viszont nem került elő. Arra gondoltam, mint Vindornya megannyi havasi ritkasága, ez is eltűnhetett, de azért a Keszthelyi-hegységről szóló tanulmányomban szerepeltettem az adatát. Aztán egyszer megszűnt a rezi bázis, megnyílt a zárt terület, s a szomszédos Hosszú-hegyen Palkó Sándorék hatalmas állományára bukkantak. „Tudod - mondotta - a madarász mindig az eget és a fákat nézi, míg egyszer meg nem botlik valamiben...". Pontosan! Almádi László is megbotlott egy árvalányhajban, s az egész Stipa nemzetséget rendbe tette, kiemelve a vikariáló fajok növényföldrajzi jelentőségét a Bakonyra nézve. Mi is tréfálkoztunk. Nagy erővel kutattuk a természetvédelmi igazgatóság munkatársaival összefogva az Eranthis hyemalis nyomait a Keszthelyi-hegységben az irodalmi hivatkozások miatt. A végén már extrém száraz, köves helyen is „kerestük" és gyanússá vált a dolog, hogy vajon nem egy veszprémi vadászbálhoz szükséges feketefenyő tobozokat kell gyűjteni? Meg is tömtük a kolléga hátizsákját - öklömnyi kövekkel; persze jutott a tetejére egy réteg toboz, és még a terepjáróra is feltettük előzékenyen, hogy csak otthon derüljön ki az aljasságunk! A felfedezés örömeit a Bakonyban a már ismert fajok és lelőhelyek ismételt megtalálása, megerősítése, néhány új adat és pontosítás jelentette számomra. Szinte már 198