Bauer Norbert – Kenyeres Zoltán szerk.: 40 éves „A Bakony természeti képe” kutatási program (Zirc, 2002)

Bakonyi kutatások kicsit másképp – Szubjektív emlékmorzsák - Hogyan lettem Bakony-kutató? (Ilosvay György)

1972. július 19-én vágtunk neki a nagy útnak. Balatonszemesről indultunk, hiszen szüleimnek itt volt egy kis háza - az általános iskola első hét osztályát itt a Balaton mellett jártam ki -, s ez a megoldás tűnt a legkézenfekvőbbnek. A komppal mentünk át Tihanyba, s onnan a két hatalmas hátizsákkal gyalog haladtunk a műút szélén Balatonfüred irányába, s közben figyeltük a parti nádas élőlényeit. Nem álltunk ki stopposként az út mellé, hiszen naiv gondolatnak tartottuk, hogy a megszokottnál nagyobb méretű csomagokkal bárki is felvegyen minket. Nagy meglepetésünkre alig mentünk pár száz métert, megállt mögöttünk egy új barna Renault (akkor még a nyugati márkák ritkaságnak számítottak). A kocsit egy fiatalos, csinos, fekete hajú hölgy vezette, mellette egy ősz hajú, köpcös férfi ült. Kedélyesen invitáltak be minket a hátsó ülésekre. A két hátizsákot az ölünkbe gyömöszölve indultunk el Balatonalmádiba. Eredetileg a csopaki úton szerettünk volna eljutni Veszprémig, de így módosult az útvonalunk. Miután a kocsi elindult, az öregúr hátrafordult, s bemutatkozott: - Vas Zoltán, nyugalmazott miniszter vagyok. A volán mellett pedig a feleségem ül. Maguk még biztosan nem hallották a nevemet. Azért vettük fel magukat, mert ifjúmunkás koromra emlékeztetnek. Éppen úgy néznek ki, ebben a hacukában, a méretes zsákokkal, mint ahogy a háborii előtt mi festettünk a Budai-hegyekben, az illegális munkástalálkozókon. Tehát a topis terepi felszerelés mindjárt az út elején szerencsét hozott nekünk. Igaz ehhez az is kellett, hogy Vasék nyaralója Almádiban legyen, s aznap éppen Tihanyba kiránduljanak. Kétségtelen, hogy a hatvanas években nem volt tananyag Vas Zoltán bukott miniszter élete és munkássága, ennek ellenére meglepte segítőnket, hogy tudjuk kinek a kocsijába vetett minket a sors. Az előző évben jelent meg Moldova György „Tisztelet Komlónak" című könyve a Magyarország felfedezése sorozatban, amit néhány héttel az utunk előtt olvastam el. A könyv bevezető oldalain a Komlóval kapcsolatos idézetek között szerepelt egy Vas Zoltánnak tulajdonított mondat. Erre még jól emlékeztem: ,A bányásznak bánya kell, ahol dolgozhat, kocsma, ahol ihat és egy szoba, ahol lefekhet a feleségével", s mindjárt idéztem is néhány olyan intézkedéssel együtt, melyet Vas vezetett be Komlóra érkezése után 1953ban (borbélyüzletek nyitása, néhány szociális jellegű intézkedés). A könyvből kiderült, hogy a helybéliek - annak ellenére, hogy Vas határozott és keménykezű volt szerették a kormánybiztost, ugyanis nagyon sok olyan juttatást is kiharcolt nekik, amelyekről máshol dolgozó társaik csak álmodozhattak. Vas Zoltán másfél évig irányította a komlói bányászatot. 1956-ban Nagy Imréékkel együtt menekült a Jugoszláv Nagykövetségre. Mint későbbi olvasmányaimból kiderült, nem annyira politikai okokból, hanem így akart megmenekülni első feleségétől, s legalizálni kapcsolatát fiatal barátnőjével, későbbi feleségével, aki most a kocsit vezette. Jótevőnkön látszott, hogy szinte elérzékenyült azon, hogy a mai (1972!) fiatalok között akad olyan is, aki ismeri őt, így majdhogynem bizalmába fogadott minket. Ennek örültünk is meg nem is, hiszen olyan lényegretörően és határozottan szidta Ká180