Dietzel Gyula: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 21. - A Bakony nappali lepkéi. (45 színes fotóval) (Zirc, 1997)
A fajok részletes jellemzése
sítésének nincs olyan nevezéktani szabályzatba ütköző momentuma, amit ne lehetne ésszerűségi alapon ezúttal figyelmen kívül hagyni. A kissé hosszabb elemzéssel azt szándékoztam bizonyítani, hogy a rebeli-alcon-xerophila probléma a Lycaenidae-családban máig is a legvitatottabb kérdés, az érvek ütköztetésének itt van a legtöbb esélye. Annyi azonban mindenesetre nem csak hazai viszonylatban derült ki, hogy az alcon-xerophila együttes jelenlétének vannak példái, ami igazolja a fajazonosság képtelenségét. Az irodalmi elemzés így lassan eljutott a bakonyi populációhoz. A Hárskúti-fennsík populációjának képe egyetlen európai habitusképpel sem azonosítható — beleértve a legközelebb álló bükk-fennsíki alakot is — így az alábbiakban a leírás alapját képező álláspontok összefoglalására kerül sor. A közelmúlt néhány korszerű és kiváló minőségű képanyaggal is jelentkező szakirodalma alapján (BUSTILLO-RUBIO, 1974), a faj létét még rebeli-ként közld dolgozatomban már jeleztem a fennsíkon éld endemizmusnak, mint önálló alfajnak az elkülöníthetőségét (DIETZEL, 1989b). Az alfaji kérdést lezáró állásfoglalásom — benne korábbi véleményem (rebeli) revideálása — az alcon-rebeli semispecies kapcsolatát kizáró okok további vizsgálata, a fenokopikus egyedek arányszámának pontosabb megállapítása, hosszabb iddt vett igénybe, s emiatt késett. A két faj — a továbbiakban most már rebeli helyett xerophila — szoros generikus kapcsolatát nem tudom vitatni, ebben Rézbányainak, fdleg a bükki kevert populációk esetében, igaza van. Mindezek elismerése mellett sem tudok azonban szabadulni attól a gondolattól, hogy ha „átmenetileg!" a semispecies kategorizálást alkalmazzuk, megint hosszú iddre elül a 2 problémás faj vizsgálatának, taxonómiai helyretételének kérdése. Kétségtelennek tartom, hogy a Kab-hegyi alcon és a hárskúti xerophila közötti kapcsolat még a preglaciális idején is megkérdőjelezhető. Ugyanakkor a korábban felsorolt specifikus, morfoldgiai, ökológiai és etológiai differenciák azdta sem vesztettek érvényességükből, itt és most tehát a bakonyi alcon-í felejtsük el. A hárskúti xerophila-hoz morfológiailag a Bükkben repüld, ugyancsak szárazréti alak áll a legközelebb. Ez utóbbi a bakonyi xerophila-x6\ elkülönül keskenyebb fekete szárnyszegélyével és sötétebb szárnytövi elszíneződésével. Ezek az eltérések a hím példányok összehasonlításánál kerültek felszínre. A bükki nőstényeken a szárnyköztéren a kék mező kiterjedtebb, ugyanígy a külső harmadot borító barna felszín zsugorodottabb minden szárny zónában. Ennek tónusa is világosabb, kissé szürkébe hajlik. A fonák alapszíne is valamivel világosabb. A postdiscalis foltsor ennek megfelelően a bükki példányokon erőteljesebben emelkedik ki a kék-barna mezák határvonalának összemosódott sávjából. Fentiek alapján a probléma szétválasztása mellett döntöttem annak ellenére, hogy több tudományos dolgozat igyekszik bizonyítani; a xerophila nem más, mint alcon alak, a montán, szubmontán és síkvidéki zónában repül, mint mészkedveld, mezoxerofil ökorassz, amely az élöhelyi adottságok — elsősorban tápnövényhelyzet — miatt él a G. cruciata-n. Ettdl a nézettől csak BÁLINT (1991b) tömör, szisztematikai kérdéseket is taglaló munkája, a „Conservation of Butterflies in Hungary" tér el, sajnos irányzatának megfelelően mellőzve a részletesebb elemzést. Ugyanígy említést érdemel még VARGA (1961) előrejelzése, aki a csoport szétválasztására már 30 évvel ezelőtt utalást tett, mint várható fejleményre. Hivatkozva Bálint jtero/?/»7a-elméletére, annak elfogadása mellett döntve, egyértelműen megállapítható, hogy a Hárskúti-fennsíkon és a Bakony néhány izolált pontján a Maeulinea xerophila egy endemikus népessége él, amely mind az európai, mind a hazai népességektől elszigetelődött, tenyészése lokalitása folytán nem frissülhet fel, így önálló alfajt képvisel.
