Marián Miklós: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 20. - A Bakony hegység kétéltű- és hüllőfaunája (Zirc, 1988)
A kétéltűek és a hüllők szerepe az ökoszisztémában
A KÉTÉLTŰEK ÉS HÜLLŐK SZEREPE AZ ÖKOSZISZTÉMÁBAN Az amfibiák és reptiliák, - mint aktív, vagy passzív résztvevők, fogyasztók, vagy táplálék-állatok - fontos szerepet töltenek be a környezetrendszerben. Meghatározott, de fajonként meglehetősen eltérő igényük van a miliő-nyújtotta táplálékkal, mikroklímával, talaj, vagy víz minőséggel, növényi borítottsággal szemben. E szükségletek kielégíthetőségétől függ jelenlétük, illetőleg populációjuk nagysága valamely területen. Az egyik legszorosabb kapcsolat a környezettel a táplálkozás révén alakul ki. Ezért célszerű vizsgálat tárgyává tenni néhány, a Bakonyra jellemző faj táplálékszerzési magatartását. A vízi ökoszisztémában a békák szerepét világítjuk meg a kecskebéka (Rana esculenta) trofikus tényezőinek bemutatásával. A kecskebéka tulajdonképpen nem jár zsákmány után, hanem arra a partszegélyben, vagy a víz színén úszó növényeken ülve leselkedik. A mozdulatlanul figyelő béka beleolvad az úszó-hínár növényzetbe. Hátának színe és rajzolata hasonlít a vidra-keserűfű (Polygonum amphibium) úszó leveleihez. Elsősorban repülő rovarokkal táplálkozik, elfogva minden közelébe kerülő inszektát. A víz színén úszó állatokat is igyekszik elkapni. Víz alatt táplálkozni nem tud. A táplálék mennyisége a nemek és az évszakok szerint változik. A nagyobb testű, petét termelő nőstények többet fogyasztanak. Kora tavasszal és ősszel, amikor a hűvös környezet csökkenti anyagcseréjük intenzitását, kevesebbet esznek, mint egyébkor. Hasonlóképpen a párosodás ideje alatt. A környezet időjárási és élettani tényezőkön alapuló fenológiai változásai is nagyban befolyásolják táplálkozási lehetőségeit. Ezekhez - polifág állat lévén - könnyen alkalmazkodik. Lengyelországban, a mienkéhez sokban hasonló biotópokban élő Rana esculenta táplálkozásának vizsgálatával W. JUSZCZYK (1950) foglalkozott. Adataim részben tőle származnak. A kecskebéka tápláléka főleg a Dipterák, Coleopterák és Hymenopterák soraiból kerül ki. Főtápláléka mindig az a faj, amely az adott biotópban, egy-egy időpontban a legnagyobb számban fordul elő. Legyek, •iá valamilyen oknál fogva Dipterák gyülekeznek a kecskebéka tanvahelyén, Odonata lárvák, a szitakötők tömeges átalakulása idején, metaboliában lévő Epnemeropterak, a kérészek átalakulásakor stb. A Hymenopterák közül pusztítja a vízben és vízparton élő növényeken megjelenő hangyákat és a vízre inni érkező méneket. (Szájának nyálkahártyájában rendszerint számos méhfullánk, vagy ezek kihullása után visszamaradó sebhely észlelhető. Ugy tűnik e rovarok mérge nem károsítja úgy a békákat, mint ahogy azt az emlős állatoknál tapasztaljuk.) A méhpusztítás azonban Kiss J. Botond szerint nem jelentős. Mintegy 300 kecskebéka és tavi béka közül csak 7-nek a gyomrában talált méneket (KISS 1985). A Gastropodák soraiból főleg a szárazföldi házas és csupasz csigákat zsákmányolja. A kecskebéka falánk ragadozó, mely minden állatot felfal, amelyet el tud fogni és le tud nyelni. (Igaz - poikiloterm szervezet lévén - az éhséget is jól bírja.) Olykor a gerinces állatok közül is ejt zsákmányt. Itt első helyen az Amphibiák, mégpedig az Anurák szerepelnek. Különösen ősz elején, amikor a rovarfauna elszegényedik, sok fiatal kecskebékát fogyaszt, amivel egyben fajpopulációjának túlszaporodását gátolja. A kannibál viselkedésforma kialakulása JUNGER (1954) szerint elősegíti, hogy a nyár végére kiszáradó félben lévő vízi biotópok csökkent táplálékmennyisége elegendő legyen az életben maradó egyedek számára. A halak közül - azok gyors mozgása miatt - csak keveset és csak a 70 mm hosszúság alattiakat tudja elfogni. Juszczyk vízicickányt (Neomys fodiens) talált a kecskebéka gyomrában. Vásárhelyi említi, hogy ez a béka olykor elkapja a vízen úszó frissen kikelt réce és vöcsök fiókákat és a víz szélére inni járó verebek, barázdabillegetők vízre hajló fejét (VÁSÁRHELYI 1965). Vegyük szemügyre néhány szárazföldön élő, a szárazföldi ökoszisztémában táplálkozó békafaj magatartását: Az erdei béka (Rana dalmatina) az erdőszélek és erdei tisztások nyirkos talaján él. Ülve figyel a talajon, vagy talajközelben mozgó rovarokra. Zsákmányt látva, egész testében kissé fölemelkedik, testét némileg elnyújtja és elöl lenőtt nyelvét kicsapva, a rovart azzal rántja a szájába. Táplálékában, a kecskebékáéval szemben, alapvető különbségeket találunk, amelyek a szárazföldi környezetből adódnak. Hiányoznak étrendjéből az Ephemeropterák, Neuropterák, Trichopterák és Amphibiák. Fó'táplálckát a Coleopterák és Gastropodák és nagyszámú szúnyog alkotja. Már az eddig elmondottak alapján megállapítható, hogy az erdei béka és az ugyancsak az erdő talajszintjében élő hosszúlábú mocsári béka (Rana arvalis wolterstorffi) és a barna varangy (Bufo bufo) fontos feladatot látnak cl az erdei biocönozisokban. Speciális szerepük, magatartásuk még jobban szembetűnik, ha rovarfogyasztásukat néhány, az erdő talaján táplálkozó madáréval vetjük egybe. SVARC (1948) összehasonlította a mocsári béka, az erdei pinty (Fringilla coelebs) és az énekes rigó (Turdus philomelos) táplálkozási módját, illetőleg táplálékát. A
