H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)

SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY – KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ: Adatok a Bakony erdei állattartásához

erdők fenntartása, bizonyos fokú kímélése, így a közbirtokossági, tehát nemesi erdőkre születtek erdőrendtartások, valamint egyezségek és falutörvények, melyek előfutárai voltak a tudatos gazdálkodásnak. Ezek eredményeként szétválasztották a „Tilos" erdőket és a „Szabad" vagy „Közönséges" erdőket. A tilos erdők szolgáltatták az épületfát, valamint ebbe a kategóriába tartoztak az igen jelentős értéket képviselő makkos erdők. Ezen erdőkben a fák és a makktermés megóvása érdekében a kitermelés engedélyköteles volt. A szabad vagy közönséges erdőkből a jobbágyok szabadon elégíthették ki erdőhasználati igényeiket, tehát tűzifát szedhettek, legeltethettek és gyűjthettek az erdő egyéb javait (PETERCSÁK 1992). A szabad erdőket nevezték legelőerdőknek is, ahol a jobbágyok számára megengedték a közös csordában és gulyában történő legeltetést (KOLOSSVÁRY 1975). Ez a legelőerdő kifejezés inkább a legeltetett erdőre vonatkozik, mint a XX. század eleji terminológia szerinti legelőerdőkre. Mária Terézia Úrbérrendezése, majd az azt követő jobbágyfelszabadítás és végül I. Ferenc József Úrbéri Pátensének, a legelők és erdők volt földesurak és volt jobbágyok közötti kötelező elkülönítésének hatására felbomlott az addigi gazdálkodási rend. Földínség alakult ki, amelyet a legelők felszántásával igyekeztek enyhíteni a volt jobbágyok, így az erdők kerültek hatványozottan előtérbe, mint az állattartás táplálékbázisa. Ennek és az ipari tevékenység felerősödésének köszönhetően hazánk erdeinek állapota fokozott romlásnak indult. Ekkor született meg az 1879. évi erdőtörvény, mely először szorítja korlátok közé az olyannyira elterjedt erdei legeltetést, mégpedig oly módon, hogy az erdők talajának megóvása és újraerdősítése érdekében üzemtervi keretek között lehetőséget adott a legeltetés megtiltására. Az újraerdősítés első lépése pedig majd' minden esetben az állatállomány kitiltása volt az erdőből (OROSZI 1995). Az erdőtörvény hírére az erdők tulajdonosai, megelőzendő a törvény szerinti kezelés jelentette problémákat, belefogtak az erdeik kitermelésébe (OROSZI 2005), hiszen ahol nincs erdő, ott egyáltalán nincs erdészeti tennivaló. Az említett 1879. évi erdőtörvény, amely szabályozta az erdei legeltetést, váltotta ki azt az alapkonfliktust, amely során szinte feloldhatatlanul szembekerült az egyre modernebb, napról napra fejlődő erdőgazdálkodás és az ekkor még hagyományos gyökerekből táplálkozó állattartás, legeltetés. Az Országos Erdészeti Egyesület 1879. évi székesfehérvári közgyűlésén felmerült a céloknak megfelelő üzemmód kérdése, mellyel kapcsolatosan Illés Nándor, a téma előadója kifejtette, hogy „az Alföldön nem a német vidékekre jellemző középerdő üzem, hanem az erdős legelő a követendő példa". Ez a hegyvidéken szokásos erdei legelőtől a fő gazdasági cél meghatározásában különbözik, hiszen utóbbi esetben a legelőgazdálkodás a fő szempont, az erdőgazdálkodás és a fatenyészet azt csupán segítik (OROSZI 2005). Az erdészek, a probléma megoldását keresve jutottak arra a következtetésre, hogy az erdészettudomány csorbítása árán is, de közelíteni kell egymáshoz a két területhasználatot, a legelőt és erdőt, így jutottak el a legelőerdő, mint megoldást jelentő területhasználati mód kidolgozásához (OROSZI 1995). Bedő Albert országos főerdőmester az első, aki konkrétan felvetette 1885. évi akadémiai székfoglalójában a legelőerdők eszméjét. Bedő felismerte, hogy a kopárokat, túlhasznált legelőket csakis erdősítés útján, erdész szakemberek beavatkozásával lehet megmenteni, hiszen az ország szarvasmarha-állománya hatalmas volt (OROSZI 2005). Ennek foganatosításaképpen a már említett 1894. évi XII. tc. legelőkkel foglalkozó 13. §-ában Bedő javaslatára elrendelték egyes területek, például más birtokát fenyegető, károsító vízmosások fásítását (OROSZI 1995). Ezzel összhangban volt az akkori törekvés is, miszerint a feltétlen erdőtalajjal rendelkező legelőket erdészeti kezelésbe kellene venni, s ott megfelelő legelőerdő-gazdálkodást kialakítani. Ekkorra a tagosítások és arányosítások végképp szükségessé tették az erdei legeltetés problémájának megoldását, mert a közös legelőkről a birtokosok egyre in-