H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)

SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY – KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ: Adatok a Bakony erdei állattartásához

kább kiszorultak, az arányosításkor megkapott erdők s így a legeltethető területek pedig szétszórtan, kiterjedt tilalmasok közé ékelődtek. Egyre sürgetőbbé vált az erdő és legelő ügyének rendezése, így elsősorban a korábbi erdők kerültek a legelőerdővel körülírt vegyes hasznosításba, nem pedig fordítva, bár az ellenkező esetre is volt példa (OROSZI 1995). Számos fórumon folyt a vita a szakemberek között a megfelelő, kívántképpen felügyelet alatt és rendszeresen kezelhető, üzemtervezhető területhasználattal kapcsolatban. A megoldást tovább nehezítette, hogy az erdők fenntartását szabályozó törvények lehetetlenné tették a fátlan legelők erdőkből való kialakítását a feltétlen erdőtalajjal rendelkező területeken (OROSZI i.m.), így jött létre megoldásként a már számtalan alkalommal említett legelőerdő, melyet többen többféleképpen képzeltek el. A XIX. század legvégének három nagy, legelőerdők kialakítását pártoló szakember Bedő Albert, Földes János és Márton Sándor volt. Bedő elképzelése szerint a tölgyesek övében az „erdősült legelőterületeket" 0,3-0,4-es zárlattal (az adott területen lévő fák koronáinak területborítása 30-40%) kellene fenntartani, így a talaj termőképessége fennmaradhatna, a fák közötti füves terület pedig legelőként szolgálhatna (OROSZI 2005). Mivel már ekkor sem volt tiszta fogalmi határ az egyes kifejezések, illetve területhasználatok között, Belházy 1888-ban megfogalmazta, hogy „legelőerdő alatt olyan erdőt értünk, melynek főczélja a legeltetés, s a melyben a fák nem annyira a fatermelés kedvéért, mint inkább a végett tenyésztetnek, hogy általuk a talaj termőképessége megóvassék. A legeltetésnek lehető kiterjedt mértékben való gyakorolhatása a fáknak bizonyos gyér állását tételezi fel, mely a legelőerdőnek saját kép[p]eni jellege..." (OROSZI i.m.). A terület gondozása érdekében a 0,4-0,7-es zárlatot látta optimálisnak. Ugyancsak Belházytól származik a fás legelők első definíciója, mely szerint a fás legelők faállományát (a záródástól függetlenül) nem kezelik, így maguk a fák nem képezik az erdőgazdálkodás tárgyát. Míg Bedő 1885-ben a legelőerdők létrehozását a legelők fásításán keresztül képzelte el, addig Belházy már inkább a feltétlen erdőtalajon álló erdők gyérítésében látta a legelőerdő üzem megvalósítását (OROSZI i.m.). A témában az Országos Erdészeti Egyesület 1890-ben pályázatot írt ki, hiszen nem állt rendelkezésre sem magyar nyelvű, sem pedig külföldi szakirodalom, a gyakorlati alkalmazás pedig már folyamatban volt. A pályázatra első alkalommal nem érkezett minden szempontból elfogadható pályamunka, így 1892-ben Bedő, Horváth Sándor és Tavi Gusztáv, az akkori vezető erdészek három alapvető szempontban fogalmazták meg a legelőerdők létesítésének szükségességét, tovább tisztázva az egyébként már igen bonyolult helyzetet. A három szempont a következő volt: 1. „A birtokosok nagy legelőigénye az erdők megbontását kívánja. így azonban a tulajdonos nem fátlan, hanem részben fákkal fedett legelőt alakít ki, mert a talaj termőerejének megvédését csak a fennálló fák biztosítják; 2. Az eddig legelőként használt terület annyira leromlott, hogy ott a talaj megkötése, illetve a legelő javítása csak faültetéssel valósítható meg; 3. Az alföldi területeken mind a legelő leromlása, mind a birtokos faszükséglete megköveteli a legelők részbeni befásítását." A három pont alapján górcső alá vett négy beérkező pályamű közül Földes János és Márton Sándor munkáit találták alkalmasnak. A két szerző művei kiegészítik egymást, így képeznek az egész ország területére alkalmazható berendezési és hasznosítási irodalmat. Érveléseiket összefoglalva elmondható, hogy a legelőerdőket 0,2-0,6 zárlattal rendelkező, fákkal egyenletesen borított, rendesen üzemtervezhető kettős, illetve többes hasznosítású területekként képzelték el. Földes János munkáját 1895-ben adták ki, melyben az ország