H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 25. (Zirc, 2008)

KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ – SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY: A pénzesgyőr-hárskúti hagyásfás legelő tájtörténete és vegetációja

fedezni. (HORVÁTH és BORHIDI 2002) Vizsgálataink során lehetőségeinkhez mérten minden megközelíthető területet bejártunk a fás legelőn. Mindösszesen 22 fa környezetét mértük fel. A hagyásfák alatti mintázat többnyire azonos képet mutat, így nincs szükség a gyertyán és a bükk hagyásfák (böhöncök) alatt található állomány megkülönböztetésére. Eredmények és megvitatás A fás legelő múltja A szántónak alkalmas területek alacsony aránya miatt megengedhetetlen volt, hogy külön legelőket tartsanak fenn az állatok számára, ekkor nyilvánul meg a bakonyi legelők (legelőerdők, illetve fás legelők) hatalmas jelentősége, amelyek kettős, illetve ettől is több hasznosítási módot tettek lehetővé. A területeken nemcsak hogy legeltettek, de a legelőerdőkben „erdőgazdálkodást" is folytattak. (FIRBÁS 1958)) Ez a mára eltűnőfélben lévő területhasználati mód tette lehetővé a nagyméretű állatállomány eltartását. A legelőerdők, fás legelők (ligetes legelők) olyannyira fontosak voltak, hogy az 1900-as évekig nem is beszélhetünk más típusú legelőről a Bakony területén (HEGYI 1978). A legelőerdők létrehozásának több típusa ismert, melyek közül a legegyszerűbb a fa letermelése és a magfák hagyása után az égetéses módszer, amit részletesen KRUBER (1887) úti beszámolója szemléltet az Ural mentén lakó baskír lakosság példáján keresztül. „Tavaszszal feléled a baskír, alighogy elolvad a hó, már kimegy az erdőbe, kiválaszt egy alkalmas helyet, a nyári szálláshelye számára. Ezen a helyen tüzet ereszt az erdőbe" - azaz felégeti azt -, a tűz elemészti az avart és az aljnövényzetet a fiatal hajtásokkal együtt, utat nyitva a már három-négy nap múlva kibújó füveknek, melyek egy hét alatt már legeltethető gyepet alkotnak. Az erdők avarjának tavaszi felégetése a magyar hagyományok szerint tilos volt, ez alól egyedül a pásztorok és erdei munkások apróbb tüzeinek gyújtása volt kivétel. Az égetés a Bakonyban egyedül a legelőn nem kívánatos cserjékre és mérgező növényekre korlátozódott (HEGYI 1978). Az erdők irtásának, illetve a legelőerdők fenntartásának másik módja a kecskékkel való legeltetés volt, amely igen lassú, de hatásos módszernek számított. A kecskék a fogukra való táplálék elfogyasztása után bármit lerágnak, ami elérhető távolságban van számukra, ezért huzamos túllegeltetésük esetén teljesen megszűnik az erdők fautánpótlása, ez természetesen csak kisebb területen volt kivitelezhető. Egyébként fiatalosban, illetve újuló szakaszban lévő erdőben szigorúan tilos volt legeltetni, legfőképpen kecskét és sertést (TÁGÁNYI 1896). A legelőn lévő erdőállomány védelmének érdekében tehát tilalmi időszakokat határoztak meg (előtilalom, utótilalom). A fás legelők fenntartásának további módjai közé tartozik az a módszer, amely szerint tavasszal a legelőt birtokoló falu vagy falvak gyermekeivel és fiataljaival távolíttatták el a területről a szúrós cserjéket, valamint a nem kívánatos magoncokat (ún. legelőtisztítás), adatgyűjtésünk során ezt Liebisch Katalin (ex verb.) és a Fenyvesi házaspár (ex verb.) is megerősítette, egyébként ez a szegődő (fogadott, alkalmazásba vett) juhászok feladata volt általánosan még a XIX. században is (GALGÓCZI 1884). Az így kialakított és fenntartott legelőkön tartották el a falu jószágait.