H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 22. (Zirc, 2005)

KEVEY BALÁZS: A Bakonyalja homokvidékének erdei II. Homoki erdeifenyvesek – Festuco vaginatae-pinetum sylvestris Soó (1931) 1971

mohaszőnyeget képeznek az alábbi gyakoribb fajok: Dicranum scoparium, D. undulatum, Entodon schreberi, Polytrichum juniperinum, Syntrichia ruralis, Tortida muralis stb. A cönológiai felvételekből (l.a és l.b táblázat) és a karakterfajok csoportrészesedéséből (2. táblázat) kitűnik, hogy a réti elemek (Molinio-Arrhenatherea s.l.: 7,1 %), de különösen a száraz gyepek növényei (Festuco-Bromea s.l: 24,6 %) jelentős szerephez jutnak. Külön kiemelendők az asszociáció karakterét jelentősen meghatározó homokpusztai fajok (Festucetea vaginatae: 5,8 %): Carex liparicaipos, C. supina, Centaurea arenaria, Chondrilla juncea, Dianthus arenarius ssp. borussicus, Erysimum diffusum, Festuca vaginata, Gypsophila fastigiata ssp. arenaria, Heiichrysum arenarium, Hieracium echioides, Onosma arenarium, Sedum sartorianum ssp. hillebrandtii stb. Az erdei növények közül elsősorban a száraz tölgyesek elemei gyakoriak (Quercetea pubescentis-petraeae s.l.: 24,9 %). Fenti szüntaxonok mellett az üde lomberdei növények (Querco-Fagetea: 8,1 %, Fagetalia: 7,3 %, Quercetalia roboris: 2,7 %) és a mérsékelt övi fenyvesek növényei (Abieti-Piceea s.l.: 4,0 %) a száraz talajviszonyok mellett nem jutnak jelentősebb szerephez. A karakterfajok fenti aránya az „Ősfenyves" erdőssztyep jellegét igazolja. A BORHIDI-(1993, 1995) féle szociális magatartási típusok csoportrészesedése (3. táblázat) szerint a generalisták (G4) játszszák a meghatározó szerepet. Mellettük feltűnő a zavarástűrő fajok (DT) nagy aránya, amely az „Ősfenyves" állományainak viszonylagos degradációjával kapcsolatos (pl. legeltetés hatása). 4. A homokbuckák erdeinek fejlődése a fenyő-nyír kortól A hazai homokvidékekről meglehetősen gazdag cönológiai tanulmány jelent meg (ASZÓD 1936; BABOS 1955, 1962; BODROGKÖZY 1957; BORHIDI 1958; FEKETE 1992; HARGITAI 1940; MAJER 1988; SZODFRIDT 1969; Soó 1937, 1938, 1943 stb.), melyek alapján tisztázódtak a homoki erdők jelenkori társulási és szukcessziós viszonyai. E kutatási eredményeket a történeti-növényföldrajzi kutatások egészíthetik ki. Először ZÓLYOMI (1936, 1952, 1958, 1980, 1987, 1995) pollenanalitikai vizsgálatai valószínűsítik a fenyőfői erdeifenyves őshonosságát. Alább a szerző által leírt flóra- és vegetációtörténeti korok, valamint egyéb történeti-növényföldrajzi dolgozatok (vö. Soó 1926, 1929; KINTZLER 1936; CSINÁDY 1953, 1959, 1960; BORSY Z.-NÉ- BORSY Z. 1955; POP 1957; VOZÁRY 1957; JÁRAI-KOMLÓDI M. 1966, 1968, 1969, 1973, 2000; JÁRAI-KOMLÓDI M. - SIMON T 1971; SIMON 1979) alapján próbálok következtetni az „Ősfenyves" fennmaradására, illetve változásait megkísérlem párhuzamba állítani az alföldi homokvidékeken lejátszódó szekuláris szukcesszióval. Fenti forrásmunkák szerint a hűvös és száraz fenyő-nyír korban (i.e. 8000-től 7000-ig) a lombos fákkal elegyes erdeifenyvesek országszerte elterjedtek (vö. ZÓLYOMI 1958; JÁRAIKOMLÓDI 1966). Pócs (1965) szerint a magyarországi homoki erdeifenyvesek ekkor válhattak tűlevelű erdőspusztává, melyekhez hasonló állományok az orosz erdőssztyep zónában ma is megfigyelhetők. E társulás nemcsak a Bakonyalja homokján, hanem valamennyi homokvidékünkön is (Nyírség, Duna-Tisza köze, Mezőföld, Belső-Somogy) kialakulhatott. A későbbi klímaváltozásokat újabb és újabb erdőinváziók kísérték. A meleg és száraz mogyoró korban (i.e. 7000-től 5500-ig) az erdeifenyvesek az alföldi homokbuckákról fokozatosan visszahúzódtak, s helyüket homokpuszták foglalták el, a tűlevelű erdóssztyepet tehát felváltotta a sztyep, bár az átmeneti klímájú peremvidékeken a mai pusztai tölgyesekhez hasonló lombhullató erdőssztyep is megjelenhetett (vö. ZÓLYOMI 1936; JÁRAI-KOMLÓDI 1966). A Bakonyalja erdeifenyvesei ezt a kritikus időszakot - a táj