H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 22. (Zirc, 2005)

KEVEY BALÁZS: A Bakonyalja homokvidékének erdei II. Homoki erdeifenyvesek – Festuco vaginatae-pinetum sylvestris Soó (1931) 1971

csapadékosabb és hűvösebb éghajlatának köszönhetően - vészelhették át, bár faji öszetételük bizonnyal megváltozott, mely feltehetően a kontinentális sztyep- és erdőssztyep-elemek bevándorlásával kapcsolatos. A meleg és csapadékos tölgy korban (i.e. 5500-tól 2500-ig) az alföldi homokvidékek részben beerdősültek. A buckatetőkön a homokpusztai sztyepet felváltotta az erdőssztyep, azaz a mai nyílt homoki tölgyesekhez (Festuco rupicolae-Quercetum roboris) hasonló társulás, míg a buckaközi üde völgyekben a zárt homoki tölgyesek (Convallario-Quercetum roboris, Polygonato latifolii-Quercetum) is kialakultak (vö. ZÓLYOMI 1936, 1958; JÁRAIKOMLÓDI 1966). A Bakonyaljáról ebben a korban az erdeifenyőt a bevándorló tölgyfajok nem tudták kiszorítani, bár állományaikban valószínűleg elegyesen előfordultak. Ekkor kerülhetett a homoki erdeifenyvesek aljnövényzetébe a szubmediterrán fajok jelentős része, miközben a társulás továbbra is megőrizte tűlevelű erdőssztyep jellegét. A hűvösebb és csapadékosabb bükk I. korban (i.e. 2500-tól i.e. 800-ig) a homokhátak erdőssztyep társulásai fennmaradtak (Festuco rupicolae-Quercetum roboris, Festuco vaginatae-Pinetum sylvestris), de - az előző korhoz képest - kissé jobban záródhattak, s valószínűleg szubmediterrán jellegük csökkent. A valamivel melegebb, szárazabb és szélsőségesebb klímájú bükk II. korban (i.e. 800-tól napjainkig) a Duna-Tisza közének pusztai tölgyesei (Festuco rupicolae-Quercetum roboris) jelentősebben visszahúzódhattak. FEKETE (1992) kutatásai szerint ugyanis - a mai éghajlat mellett - e társulás a mai klíma mellett már nem képes újra keletkezni. Szórványos előfordulása valószínűleg a tölgy kor (i.e. 5500-tól 2500-ig) emléke. Buckatetőkön a szukcesszió jelenleg csak a nyáras-borókásokig (JuniperoPopuletum) jut el. Ezen megállapítások azonban a szerző szerint csak a Duna-Tisza közére vonatkoznak, ahol az éghajlat lényegesen szárazabb és szélsőségesebb, mint egyéb homokvidékeinken (FEKETE ex verb.). A Nyírség buckatetőin így a szukcesszió - a jelenlegi klíma mellett is - eljuthat a pusztai tölgyesekig (Festuco rupicolae-Quercetum roboris), s a Bakonyalján ma is természetesen újul a homoki erdeifenyves (Festuco vaginatae-Pinetum sylvestris). A fentiek szerint a fenyőfői „Ősfenyves" a posztglaciális, hűvös és száraz klímájú fenyőnyír kor (i.e. 8000-től 7000-ig) emlékének tekinthető (vö. MAJER 1988). Ebben az időben valószínűleg az Alföld homokvidékein is lehettek sztyepjellegú erdeifenyvesek (vö. JÁRAIKOMLÓDI 1966), ezek azonban a későbbi klímaváltozások során - elsősorban a száraz felmelegedés miatt - átadták helyüket a homokpusztáknak, a nyílt lombkoronaszintű homoki tölgyeseknek (Festuco rupicolae-Quercetum roboris) és a nyáras-borókásoknak (Junipero-Populetum ). A Magas-Bakony árnyékában valószínűleg a hűvösebb és csapadékosabb klíma tette lehetővé az „Ősfenyves" fennmaradását. Mindez úgy képzelhető el, hogy a Bakonyalján az elmúlt tízezer év erdőinváziói során a buckatetőkről az erdeifenyőt (Pinus sylvestris) a lombos fák nem tudták teljesen kiszorítani, s létrejött a lombhullató fafajokkal elegyes erdeifenyves (Festuco vaginatae-Pinetum sylvestris). Fenyőfőnél tehát az alföldi homokbuckákon honos lombhullató erdóssztyepet tűlevelű erdőssztyep helyettesíti (KEVEY 2001, 2004, 2005). Ezt a gondolatot támasztja alá BORHIDI (1961) klímazonális térképe is, amelyről leolvasható, hogy a Bakonyalja a gyertyános-tölgyes zónában található. Éghajlata ezért lehetővé tehette az „Ősfenyves" fennmaradását, míg az Alföld erdőssztyep (Mezőföld, Duna-Tisza köze) és zárt tölgyes (Nyírség) zónája e kedvező feltételeket nem tudta biztosítani (KEVEY 2001, 2005).