H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 19. (Zirc, 2000)

PENKSZA KÁROLY – KÁDER FERENC – SÜLE SZILVIA: Vegetációtanulmány a balatonalmádi Megye-hegyről (gyeptársulások vizsgálata)

(1971) közölt tanulmányt. A mészkő és dolomit alapkőzetű területek növényzetét részletesen DEBRECZY (1966, 1967, 1973) vizsgálta a Péter-hegy és környékének elemzése alapján. A területek talajviszonyairól a Tihanyi félszigettel összehasonlítva BARCZI (2000), BARCZI és GYIMÓTHY (1997), BARCZI et al. (1998) ad tájékoztatást. A sziklagyepek és a talajtakaró összefüggésére BARCZI és VONA (2002) mutat rá az Olaszfalu melletti Eperkés-hegy mészkőgyepei alapján, szoros összefüggést találva a talajréteg vastagsága és rajta kialakuló vegetáció között. A környék gyepeit vizsgálva több dolgozat született. A Tihanyi-félsziget sztyepjeiről KÁRPÁTI és KÁRPÁTI (1965) és RYCHNOVSKA (1956), a Déli-Bakony mészkő- és dolomit gyepeiről KOVÁCS (2000) publikált eredményeket. BARÁTH (1963) felhagyott szőlőterületekkel foglalkozó dolgozatában a Tihanyi-félszigetről is származik cönológiai felvétel. DEBRECZY (1966, 1973) a Balatonarács melletti Péter-hegyről közölt Chrysopogono-Caricetum humilis balatonicum társulás felvételeiben a Festuca rupicola fajt jelöli. PENKSZA et al. (2002) az Artemisia alba dunántúli cönológiai feltérképezésekor a Megye-hegyen is készített felvételeket. Az Artemisia alba dominanciájával jellemzett gyepek közül új társulást is leírtak Cariceto humili-Artemisietum albae névvel. A hazai sziklagyepek áttekintő vizsgálatakor CSONTOS és LŐKÖS (1992), ISÉPY és CSONTOS (1996a, 1996b, 1996c, 2000) 24 gyeptársulást, TÖRÖK és ZÓLYOMI (1998) 5 gyeptársulást részletesen elemeztek, de külön az Artemisia alba faj alkotta állományokra nem tértek ki. A sziklagyepekben és a lejtősztyepekben a cönológiai munkát nehezíti az általában nagy borítási értékkel jelen lévő Festuca fajok pontos meghatározása. A meghatározásuk sokszor problémát jelent, függetlenül attól, hogy az élőhelyek is segítenek az előforduló fajok identifikálásában. A Pilisben és a Gerecsében a déli lejtőkön pl. a Festuca valesiaca a gyepalkotó faj, míg a Festuca rupicola az északi kitettségű lejtőkön található meg (SZERDAHELYI 1988, PENKSZA 1995a, 1995b). A két faj meghatározáskor a levél keresztmetszeti adatai is rendkívül fontosak, ami sokszor csak méretbeli különbségeket mutat (Soó 1955, CSÁNYI és HORÁNSZKY 1973, HORÁNSZKY 1969, 1970, PILS 1985). A levélkeresztmetszetek alapján a hazai szálas levelű fajok három csoportja választható el (HORÁNSZKY 2000, PENKSZA 2000b): gyűrűs, köteges és átmeneti forma. A vizsgált területeken előfordult mindhárom típus. A problémát az átmeneti formát mutató taxonok jelentik. Ide sorolják a korábban hibrideredetűként nyilvántartott taxonokat (Festuca stricta, Festuca wagneri, Festuca javorkae), bár NYAKAS (1999) szerint a köteges szklerenchimájú fajok is mutatnak olykor átmeneti formát. A Festuca wagneri és a Festuca javorkae adatai eddig alföldi régióban a Duna-Tisza közéről és a Tiszántúlról (PENKSZA 2000a, 2000b, BARCZI és Joó 2000, Joó és BARCZI 2001). A Dunántúli-középhegységi régióból PENKSZA et al. (2002) a Festuca stricta fajt közli. Anyag és módszer A cönológiai felvételeket 1994. április és július közötti időszakban készítettük BRAUNBLANQUET (1964) módszerrel 2x2 m-es kvadrátokat alkalmazva. A fajok borítási értékét BRAUN-BLANQUET (1951) skálája alapján adtuk meg. A Festuca fajok pontos identifikálása miatt a felvételeket csak most adjuk közre. A fajnevek SIMON (2000) nómenklatúráját követik, a társulásnevek használatkor pedig Soó (1964) és BORHIDI (1996) rendszerét vettük alapul. A kritikus Festuca fajok meghatározásakor PENKSZA (2000b) határozóját használtuk. Az adatok feldolgozása során a relatív ökológiai mutatókat BORHIDI (1995) munkája szerint alkalmaztuk. A borítási átlag értékeket figyelembe véve csoportrészesedést számí-