Bauer Norbert (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 17. (Zirc, 1998)

KEVEY BALÁZS - BORHIDI ATTILA: Egy új erdőtársulás a Bakonyban (Veratro nigri-Fraxinetum orni n. ass.)

végeztünk (hasonlósági index: Sorensen, fúziós algoritmus: egyszerű átlag). A fajok esetében HORVÁTH F. et al. (1995), a társulásoknál pedig BORHIDI - KEVEY (1996) nómenklatúráját követjük. A társulástani táblázatok szerkezete Soó (1964-1980) cönológiai rendszerére épül. A növények cönoszisztematikai besorolásánál is elsősorban e munkára támaszkodunk, de figyelembe vettük az újabb eredményeket is (vö. BORHIDI 1993, 1995; HORVÁTH F. et al. 1995). A Bakony tetőerdeinek jellemzése A Bakony tetőerdeiből KEVEY Balázs eddig 35 cönológiai felvételt készített, melyekből a 20 legtipikusabbat használtuk fel (vö. 1. táblázat). Alább e felvételek alapján jellemezzük a Bakony tetőerdeit. Az új asszociáció leírását alább - a növénytársulások nevezéktani szabályzatában (vö. BARKMANN - MORAVEC - RAUSCHERT 1986) előírt követelmények szerint - adjuk meg. Névadó fajként - az egyben differenciális jellegű - Veratrum nigrum-ot választottuk. Az új asszociáció neve ezek szerint: Veratro nigri-Fraxinetum orni KEVEY - BORHIDI ass. nova hoc loco. Nómenklatúrái típusnak az 1. táblázat 1. felvételét tekintjük. A tetőerdők kialakulása, termőhelyi viszonyai A tetőerdők lokális elterjedéséből arra lehet következtetni, hogy reliktum asszociációkkal állunk szemben. Eddigi ismereteink szerint a Bakonyban az alábbi helyeken találhatók tipikusabb állományok: Bánd „Malom-hegy"; Márkó „Esztergáli-völgy és Slézinger-völgy között"; Nagyvázsony „Vöröstói-tető"; Nemesvámos „Hárs-hegy"; Szentgál „Miklóspál-hegy"; Veszprém „Csatár-hegy". Fenti lelőhelyek szerint a tetőerdők elsősorban a Déli-Bakonyban és a Keleti-Bakony délnyugati peremén fordulnak elő. Az Eszaki-Bakonyban - PÉTI Miklós erdőmérnök útmutatása szerint - már csak fragmentumaik találhatók: platók meredek, déli vagy nyugati lejtőkkel érintkező peremszerű letörésein (Bakonyszűcs „Öregszarvad-árok"; Hárskút „Középső-Hajag"). E jelenség okát a tetőerdők szubmediterrán jellegében látjuk, de kialakulásukban némi kontinentalitás is szerepet játszik, amely a Mezőföld felől érkezik. Az Északi-Bakonyban ez az éghajlati hatás már csak elmosódottan jelentkezik, ehelyett jobban érvényesülnek a szubatlanti légtömegek, ezért a tetőerdőket a bükkösök kiszorítják a számukra alkalmas élőhelyekről. Mindezekre BORHIDI (1961) klímazonális térképéről is lehet következtetni, ugyanis a megfigyelt tetőerdők a zárt tölgyes zónában, illetve a zárt tölgyes és a gyertyános-tölgyes zóna határán helyezkednek el. Kialakulásuk valószínűleg hosszú flóra- és vegetációtörténeti fejlődés eredménye. A hazai növénytakaró elmúlt tízezer évben végbement változásait viszonylag elfogadhatóan ismerjük [vö. ZÓLYOMI (1936, 1952, 1958, 1980, 1987, 1995); KINTZLER (1936); CSINÁDY (1953, 1959, 1960); BORSYNÉ - BORSY (1955); VOZÁRY (1957); JÁRAI-KOMLÓDI (1966a, 1966b, 1968); JAKAB - MAGYARI (2000); JÁRAI-KOMLÓDI - SIMON (1971)], melyek alapján következtethetünk a tetőerdők kialakulási viszonyaira. A jégkorszakot követő hűvös és száraz „Fenyő-nyír-kor" (i. e. 8000-7000) emlékét feltehetően a Carex alba és a Taxus baccata őrzi. A meleg és száraz klímájú „Mogyoró-kor"-ban (i. e. 7000-5500) száraz tölgyesek boríthatták a lapos hegytetőket. E kor maradványfajainak tekinthetjük az asszociációban ma is szórványosan előforduló kontinentális (Carex michelii, Peucedanum cervaria, Pulmonaria mollis), vagy pontusi-szubmediterrán (Clematis recta, Iris graminea, Mercurialis ovata) elterjedésű növényeket. A későbbi csapadékos és meleg „Tölgy-kor"-ban (i. e. 5500-2500) a hegytetőket borító száraz erdők mezofil jelleget ölthettek, s a száraz tölgyesek csak extrazonálisan maradhattak fenn a déli lejtőkön. A tetőerdőkbe ekkor vándorolhatott be a