Dr. Tóth Sándor (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 6. (Zirc, 1987)

DR. SZABÓ ISTVÁN: A Keszthelyi-hegység növényvilágának kutatása

A hegység CHOLNOKY (1900) szerint a Balaton vízgyűjtő területéhez tartozik. Általános É-D irányú lejtése miatt vizeinek egy része közvetlenül, más része közvetve jut a Balatonba. A Marcal kevés vizet gyűjt a hegység északi pereméről. BULLA (1928) szerint a vízválasztó a hegység északi határán a Kovácsihegy, Tátika (Hidegkút), Sarvaly gerincein halad, majd a Láz-hegyeken D-nek fordul. Itt ered Kovácsihegy, Tátika-hidegkút, Sarvalykút forrásainak kitűnő vize. Láz-hegy forrása az uzsai bazaltbányából a Lesencepatakba önti vizét, amely a nemesvitai Papkúton kívül több forrást nem, csak időszakos vízfolyásokat kap Sárkányerdő, Edericsi-hegy platójáról. A Zsidi-medence lecsapolója a vízválasztót Szentmiklós-völgy, Vállusi-árok és a Várad- (Nárad-) tetőt határoló deflációs árok révén hátratolta Büdöskútpuszta fölé a Görbe- és a Köves-, illetve az öreg-széktetőig. A Kőorra alatti vízgyűjtő és forrásai, a Szentmiklós-kút és aszója, a Náradfő vizei táplálják a Csetényi-patakot, amely a Zsidi-medencében futva felveszi Szebike kisebb forrásainak, a Zsidi- (Nagy-) Sédnek - tévesen Nagyréti-patak —, Tátika-hidegkútnak, a Kovácsi- és Hermántó-hegy kisebb forrásainak és Zerna-patakjának, a Daraberdő Zsiderkútjának vizét. Tovább már Gyöngyös-pataknak nevezik, s medre a Jaj-völgyben, a Púpos-hegy alatt létrehozott víztároló miatt a Falumalmi-erdészháztól és a Grábhídtól kezdve általában száraz. Innen Már csak a Vindornya tőzeges medencéjét lecsapoló csatorna és néhány kisebb-nagyobb vízmosás táplálja, majd Hévíz medencéjén át a Keszthelyi-halomgerinc mögött a Zalába vezeti Hévíz forráskráterének vizét is. A Rezi-medence lecsapólójának, a Csókakő-pataknak medre napjainkban is gyorsan mélyül és vágódik vissza a mezőgazdaságilag művelt ópleisztocén lösztakaróba. Esőzések és hóolvadásük alkalmával különösen sokáig csörgedezik víz vadregényes szurdokában Kígyóvár és Csókakő sziklái alatt, míg ez utóbbinál elbúvik. Aszóját Keszthelynél a város csapadék- és szennyvize tölti meg. A halomgerincen hosszan fut a Balatonnal párhuzamosan, majd Fenékpuszta fölött fejletlen deltával torkollik belé. Keszthelytől Balatongyörökig a dolomitlejtők alján, homok és agyag határán karsztforrások sorakoznak. Elég bővizű a közművesített Erzsébet- és Szentjánosforrás, állandó patakot táplált a vonyarci és györöki Malom-forrás. Kiváló vizű ugyancsak Szépkilátó Római-forrása és a Szentmihály-domb tövében fakadó forrás. A Keszthelyi-fennsík belsejében csak Szentmiklós-kút már emÜtett, s a vízválasztótól Dre, vele átellenben Büdöskút forrása tör fel. Ez utóbbi gyér, de jó vizű, s a Vadvizárokban, Kövesárokban már cl sem éri a Büdöskúti-völgyet. A természetföldrajzi leírásnál általában BULLA (1928, 1962) munkáit használtam alapvető útmutatásként. Növényföldrajzi jellemzés A Keszthelyi-hegység, a Dunántúh-középhegység legnyugatibb tagjaként, a pannóniai flóratartománynak szélső állomáshelye, ahol már más florisztikai területek hatása is érvényesül. Flórája egészének legalább 50%-át alkotják eurázsiai, európai, közép-európai fajok, az alföldi homokpusztákkal és sztyepprétekkel közös elemek, pannóniai endemizmusok. Mellettük gyakoriak, sőt társulásalkotók a kiegyenlítettebb klímaigényű - szubmediterrán, szubatlantikus, préalpin, illír - fajok. FEKETE (1964) a gazdag dolomitvegetáció mellett az erős szubmediterrán jeUeget és a zalai flórahatásokat tartja jellemzőnek. Az atlantiszubmediterrán fajok között a ritka Ophrys fuciflorat és a hasonló elterjedésű Ruscus acuelatust, R. hypoglossumot, Tamus communist, Daphne laureolat emelte ki. Jelezte, hogy hazai viszonylatban ritka, de az itteni sziklagyepekben gyakori a Leontodon incanus, boreáüs reliktum a Cimicifuga foetida és a Cardaminopsis hispida. BORBÁS (1900) szerint „az illyr flóra végződése tehát itt (a Balaton déli partján - a szerző megj.) van . . . a Balatonnak bakonyi partjára csak kevés jutott belőle". Ugyanígy vélekednek SOÓ (1964) és követői vagy legutóbb DEBRECZY (1981), vagyis a Balaton mentén vált át a Ny4>alkáni flóraterület (Illyricum) északi, praeillyr flóravidéke a Dunántúli4cözéphegység (Bakonyicum) flóravidékén át a pannon síkság (Eupannonicum) flóravidékébe (4. ábra). Mások azt a „mértéktartóbb" nézetet követik, miszerint csak a ViUányi-hegység és Zákány-Örtilos környéke tartozik a Ny-balkáni flóratartományhoz, ahogy ezt PÓCS (1979) és JEANPLONG (1980) is megfogalmazta, s a Dél-Dunántúlt flóravidékként a pannon flóra tar tornán y hoz sorolta (4. ábra). BORBÁS (1900) szerint a „nyugati flóravidék választéka" a Vág-völgyéből a Csaüóközt és a Mosoni-szigetet csaknem megfelezvén, a Kemenesalján át a Zalai-dombság keleti szélén erősen megközelíti a Keszthelyi-hegységet, s továbbhúzódik Zákány majd a Zrínyi-hegység felé. SOÓ (1960) a Praenoricum flóravidék (alpesi flóratartomány) illetve PÓCS (1979), JEANPLONG (1980) a pannóniai flóratartományhoz sorolt Ny-dunántúli flóravidék göcseji határával Borbást követi. A florisztikai-növényföldrajzi szemléletek eltérőek, azonban a florisztikai határok közelségének a dolomitvegetációra gyakorolt hatása vitathatatlanul a Keszthelyi-hegység egyik fő természeti értéke. BORBÁS (1900), GÁYER (1920), ZÓLYOMI (1950, 1958), BOROS (ined.) Gyenesdiás (Vadlány-bar-