Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Harmadik fejezet: A népesség száma és elemei
A B a la ton-mei lé k i lakosság néprajza. 147 f elvidéki vármegyékből hozatott ide s kik tótul tökéletesen beszélnek, ezt a buzsáki nyelvet alig értik meg. Hogy e tótok nem horvátok, azt maguk is állítják, de már népnevükben is megkülönböztetik magukat azoktól, mert a tótok magukat sokacznak, ellenben a horvátokat bugereknek hívják. Ezeg a bugerek a nép állítása szerint mindig kevesebben voltak, mint a sokaczok, főképviselőjük a Horváth-család mely Lengyeltóti mai lakosságában 19 családdal szerepel ; az előbb említett két vén sokacz szerint az ő ifjúságuk korában, ezek a Horváth-oIc még a horvát nyelvet beszélték, ők, a sokaczok, ugyan azt megértették, de azért a két nyelv határozottan különbözött egymástól ; ezek a bugerek, horvátok, szintén a múlt században telepedtek Lengyeltótiba, de későbben mint a sokaczok, mit az anyakönyvek is igazolnak, az uradalomban dolgoztak s a robot időben ők kaszáltak. Ezekből kitűnik, hogy a lengyeltóti sokaczok nyelve se nem tót, se nem horvát, s ezt erősíti meg végül a következő személyes közlés is : A kéthelyi jegyzőnek, Tárcsái Józsefnek sógora Szakovics József rohonczi káplán beszél vendül, horvátul és sokaczul, szerinte a buzsáki nyelv a három közül tökéletesen egyezik a sokaczczal. Lengyeltótiban tehát oly erős sokacz és horvát telepítésre találtunk, a melyet az 1880. és 1890-iki népszámlálásból még csak megsejtenünk sem lehetett, és fel kell tennünk, hogy a lakosság alapja, magva délszláv s ebben az esetben egy délszláv mag köré telepedett le a magyarság, mely azt magába olvasztotta. — Míg az így kihüvelyezett sokacz és horvát elemek már a XVIII. században megtelepedtek Lengyeltótiban, a németség (a hácsi németek) betelepülése, mint láttuk, a XIX. századra esik ; «ezeket Fechtig báró telepítette be mint contractualistákat Baranyából» (Pesty: mse.). Ezeknek a többnyire evangélikus sváboknak a száma 1864-ben (Pesty: mse.) 500 volt (1880-ban 321, 1890-ben 43 németet mutat ki a népszámlálás), el- magyarosodott utódaik máig is viruló családokat képeznek, úgy látszik azonban a családok egy része vagy vissza-, vagy elköltözködött, mert 1894-ben összesen csak 46 családot tettek ki, a mi 230, legfeljebb 276 lelket jelent (az ágostai hitvallásúak száma 1890-ben 285 volt s a 276 lélek ennek látszik megfelelni). Lengyeltótitól Keszthelyig nemzetiségi nyomokra mindössze Zalaváron és Egenföldön akadunk, mely két községben pedig az 1880. és 1890. évi népszámlálás semmi vagy csaknem semmi nemzetiségi elemet sem konstatált, az elmagya- rosodás tehát akkor már teljes volt. Zalavárról Vályi mondja 1796-ban, hogy «lakosai többnyire magyarok»; tehát nem valamennyien (mint ma), igaz, hogy nem mondja meg, hogy magyarokon kívül milyen nemzetiségűek laktak még ott, de ha megnézem a mai lakosság jegyzékéből kiválasztott ősi családokat s azt látom, hogy ezek közt Goller, Lucz, Pirman, Szamer stb. nevűek szerepelnek (csak e négy nevet 27 család képviseli), alig lehet kétség az iránt, hogy a nemzetiségi elemek közt a németségnek jelentékeny szerepe volt, a mit az Egenföldre vonatkozó adatok meg is erősítenek. Egenföldről ugyanis Korabinsky már 1786-ban azt írja : «ein deutsches Dorf»; Vályi 1796-ban «elegyes német falu»-nak mondja, a miből következik, hogy a németség volt többségben s nem a magyarság, de hogy a község erősen magyarosodon, bizonyítja VÁLYi-nak a második kiadásra szánt kézirata, melyben az «elegyes német falu»-t «magyar falu»-ra javította ki. Keszthelynek már városi jellegével együtt járt, hogy a nemzetiségek benne erősebben voltak képviselve. Már a legelső oklevelekben is állandóan szó van lakóiról így: «populus et hospites nostri (regis) de villa Keztel» (p. o. 1359-ben, HL
