Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Hatodik fejezet: Halászat
A Balaton-melléki lakosság néprajza. 363 módjára kezelik, de akkor is, ha visszafelé húzzák, a mi igen jeles tulajdonsága, mert így a nád gyökerit könnyű vele elfogni. Hogy pedig nádiás közben a nád ne vágja a lábat vagy a csizmabó'rt, arra valók a jaczipők, melyeket ilyen alkalmakkor a halászember felvesz. Télen a vejsze jegit napról-napra tisztogatni kell s ezt a balaskával — közönséges fejsze — teszik meg. S végül emlékezzünk meg itt azokról a készségekről, melyeket a halász azért csinál, hogy a már egyszer megfogott halat hosszabb ideig életben tartsa. A Balaton mellett ennek legközönségesebb szerszáma a vesszőből font varsaalakú, de nem vörösökkel, hanem ennek helyén peczken járó kis deszkaajtóval ellátott rejtő ; rejtőnek a vörsi halász mondja, a kinél a kistetőnek sirbak a neve. Balaton-Szent- Györgyön már rőtő, Szigligeten ríítő, Balaton-Edericsen ríítök (ez egyes szám!), Tördemiczen röjtök a neve. Tördemiczen hívják ugyan ezt kaliczkának is, de Szigligeten a kaliczka már csakis a likas deszkából készült élő haltartó neve. Ezeken kívül volt a Balaton mellett még egy készség az élő hal eltartására; a berekben vagy a vízben négy nádfallal egy nyíltabb felületet körülzártak s oda dobták a kifogott s még élő halat s aztán onnan merítették ki, mikor szükség volt rá; ez volt a halásztömlöcz, melyet azonban csak Ki litin jegyeztem fel. A balatoni vejszés halászat ismertetését aligha fejezhetném be alkalmasabban mással, mint annak a halászkunyhónak a képével (127. ábra), a melyet Balaton- Szent-György halászai építettek a Kis-Balatonba, a legnagyobb vízállásra is számítva, czölöpökre. A szentgyörgyi halász is czölömpös kunyhónak nevezi, oda tér be, mielőtt feljárja s miután feljárta tőreit, ott pihen, étkezik, ha kell, ott hál, s ott lei menedéket, ha az idő hirtelen rosszra fordul. Ali pedig ez a czölömpös kunyhó három sorban elhelyezett 9 Zabon vagy czölömpön, melyeket három gerenda köt össze; ezeken fekszik a pallózás. A tetőzet háromszögletű gerendavázon nyugszik elől is hátul is, csakhogy elől a háromszögbe van beillesztve az ajtó a talpfában nyugvó két ajtószárral és a sövegfával (ez a szemöldökfa neve), míg a hátsó háromszöget a szelement tartó ágasfa felezi. A szelementől a paliózat mindkét oldalához 5—5 szalufa vagy ragfa fekszik, ezeket kötik össsze a léczek (egy oldalon 5—6), ezekre van leszorítva a nád tölgyfacsaptatóval, melynek külön neve is van: örökös. A nád a tető élén meg van szegve s csúcsát czímerbúb ékíti. Alighanem az egyetlen czölöpépítmény ez, mely az országban még látható. A varsa. — A varsa és pedig a vesszőből font füles varsa a Balaton legrégibb történelmi halászszerszáma, mely már egy 1094. majd 1095. évből kelt oklevélben is szerepel és pedig Tihany halászatában. Herman, ki ez adatot közli, meg is jegyzi, hogy ez adat Tihanyra nézve csak arra a mocsárra érthető, «a mely a félsziget tekintői által alkotott medenezében terjed» (84.). A Herman által itt említett medenezében két tó is volt, az egyiket Külső, a másikat Belső-tónak nevezi a nép máig is. A Külső-tóban ma már se viz, se hal, a szabályozás mindkettőt levezette, de a halászok emlékeznek rá, hogy azelőtt abban 5—6 kilós csukát is fogtak. A Belső-tóban vagy Kis-Balatonban (a tihanyi így is hívja) régen szintén nagyobb volt a viz, kétöles, s emlékeznek a nemrég meghalt vén KÁNTÁs-ra, a ki egy évben 15 szekér kárászt vitt el belőle; nád alig volt benne s gyaloghálóval halászták június és júliusban, mikor a halak a nagy melegtől összekeveredtek. A tó, úgy látszik, időről-időre teljesen kiszáradt s ilyenkor újra kellett benépesíteni hallal; az utolsó benépesítés emléke megmaradt; a tihanyiak megnevezték az öreg Major György erdőkerülőt, a kiről elmondták, hogy ez Szántódról, a szántódi
