Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Hatodik fejezet: Halászat
374 4. Balaton-inelléki lakosság néprajza. nyokról, de csak két helyütt (Szárszón és Badacsony-Tomajban) s ott sem tudtak felmutatni egyetlen egyet sem. A Balaton északi két harmadában tehát typusosak a 4 és 5-ágú köpüs szigonyok, melyek mellett szórványosan a 3, 7 és 8 ágúak is megvannak. Térjünk most vissza az aligai szigonyra, melyet négy szétmeredő ága jellemez; ilyen szétmeredő ágakat láttunk a tihanyi ötágú, a badacsony-tomaji nyolczágú szigonynál, sőt átmeneti alakban a kenesei négyágú szigonyban, a hol csak a két középső ág volt szétmeredő. Az ágak e szétmeredését azért kell itt külön felemlítenünk, mert Herman kimutatta, hogy a szétmeredő ágakkal (4—5) ellátott szigony a Velencze-tó mellett igazi törzsalak, mely e tó körül minden ponton egyforma, s így a Balaton mellékén való szórványos előfordulását a Velencze-tavi halászat hatásának kell tekintenünk. Hogy a két tó között egyéb egyezés is van, láttuk a borítónál. A szigonyt a Balaton mellékén mindenütt és csakis szigonynak mondják; a Kövesden őrzött 1815-iki tanulkihallgatási jegyzőkönyv ugyan czigonynak írja, de ezt a változatot az élő nyelvben sehol sem hallottam. Az ágak végén levő szakának ezt a nevét nem ismerik, a balatoni halásznál ennek neve: szakáll, kampó vagy kapocs. Régebben a híresebb szigonyosoknak több szigonyuk is volt, külön a harcsára, külön a csukára, külön a pontyra. A harcsázó szigonyt különösen úrnap hetiben használták, mindenkor csolnakról nádas helyeken halásztak vele. A csukázó vagy lábról való szigonyt nem kellett hajóról kezelni, hasonlóképen a pontyét sem; a csukának sűrűbb, a pontynak ritkább ágú szigony kellett. A Tisza mellékén van a szigonynak egy járulékos szerszáma a vágóhorog; ez arra való, hogy ha a halász nagy halat döfött le s az nagyon mozgolódik, egyik kezével a szigonyt tartva, a másikkal a vágóhorgot ragadja meg s azt a hal hasába vágva, így segíti a partra. A Balaton mellékén sem Herman, sem én a vágóhorgot egyáltalában nem találtuk meg; ezt a Balaton mellett a gyalázka pótolta, ezzel vágták el hirtelen a halnak a kopétóját, ettől a halnak azonnal vége van. Van azonban a Balaton szigonyos halászatának egy negativ sajátossága is, mely azt a területet élesen szembeállítja a Duna-Tisza mentén élő központi magyarság halászatával. Herman ugyanis kimutatta, hogy «a központi magyar halász- ság a dárdaszigony mellett kizárólag csak a kétágú szigonyt használja mely alkata szerint a különböző pontokon is egynemű, tehát tipusz». Ez az alak mindig köpüs megerősítésű s ágai köröm szakások (193. 1.). A sajátságos most már az, hogy ez a kétágú szigony a Balaton mellékén egyáltalában nincs meg; a balatoni halász egyenesen lehetetlenségnek tartja a kétágú alakot s nem tudja elképzelni, hogy az miképen tartja meg a halat. A balatoniak a kétágú szigonyt még a tiszai halászok révén sem ismerték meg, azok a halászok, kik a tiszaiakat ismerték, azok kezén szigonyt egyáltalában nem láttak. Még sajátságosabb azonban az, hogy Herman közöl egy Balaton-melléki szigonyt, mely kétágú, sőt makkos; ezt Tihany halászai a Balaton fenekéről kerítették elő, melynek régi voltáról — Herman szerint •— az a tetemes kérgesedés is tanúskodik, mely borítja. (195. 1.). Ha ezt a kétágú makkos szigonyt régészeti leletnek tekintjük, ha magában áll is, valami feltevéssel még csak megmagyarázhatjuk előfordulását, de legott bonyolultabbá lesz a kérdés, ha az újabb recens darabnak bizonyul. A darab maga többször volt kezemben s a kérgesedést én soha sem láttam oly tetemesnek, hogy abból valami nagy régiségre mertem volna következtetni, de mikor Badacsony-Tomajon egy ezzel a szigonynyal úgy
