Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Negyedik fejezet: Lakás, táplálkozás, ruházat
184 ,4 fía, la ton-mei h'1 ki lakosság néprajza. IV. A lakóház szerkezete és anyaga. A telken levő épületek közül legelső a lakóház, a melyben a család él. A Balaton mellékén a lakóház építő-anyaga négyféle: sövény fonás, fecskerakás, tömés és kő ; téglát bizony a nép a legritkább esetben használ, még a lakóházban is. A négy építő-anyag közül ma kettő uralkodó:a tömés és kő; a másik kettőt, vagyis a sövényfonást és a fecskerakást ma már nem használják, új házat ezekből nem építenek. A kővel való építkezés területe a Balaton északi partja, Balatonfő-Kajártól Kenésén, Füreden át le Keszthelyig. E területen sok a kő, s ha az egyes darabokat némikép megformálják, megvan a legjobb, legszilárdabb és legbiztosabb építőanyag, s mert a nép ezt maga is belátja, nemcsak lakóházát, hanem istállóját, pajtáját, szóval minden valamire való melléképületét abból építi. Aztán ez a kő pénzbe se kerül, csak a fejtésért kell csekély napszámot fizetni, mert minden falu határában van egy-két kőbánya, a honnan az építő-követ kapják; így Balatonfő-Kajáron az öreghegyi Pattogzóból, Csopakon a Nosztori Kapu és Tódi-völgy nevű határrészekből, Tihanyban a kertek aljában levő kőfejtőkből stb. Az építkezésre használt kő a Balaton északi partján kétféle; Balatonfő-Kajártól Akaiiig fehér terméskövet használnak, melynek felülete a levegő hatása alatt elég gyorsan megfeketedik; Zánka már vörös kőből épít s ezzel találkozunk le Keszthelyig mindenütt. A Balaton déli partján kő nincs, s így azt a nép építő-anyagul nem használhatja, hanem sárból, tömésből építi házát; a sár az anyagot, a tömés a technikát jelöli. Megállapítják a ház helyét és kiczövekelik a nagyságát ; azután a főfalaknak l/2—1 m. mély fundamentumot ásnak jó félméter szélesen; az így megásott árokba két-két gerendát állítanak egymással szembe, ezekhez belülről deszkákat támasztanak, s hogy azok össze ne essenek, feszítőfával szétfeszítik őket. Az így kibélelt árkot megtömik sárral egy deszkamagasságban, aztán emelik a deszkákat, a közt újra megtömik és így tovább ismétlik ezt a műveletet mindaddig, míg a fal a kellő magasságot el nem érte. A sár fekete és sárga föld keveréke, utóbbi — nyilván agyag—-adja meg a fal erősségét; ebbe sem polyvát, sem szalmát nem kevernek. Mikor a fal kész, a gerendákra és deszkákra többé nincs szükség, azokat eltávolítják, a falat egy ideig száradni hagyják s csak aztán fognak az ácsmunkához. Ma ilyen sártöméssel építkezik a Balaton egész déli partja, sőt ilyen részben még Balatonfő-Kajár építkezése, a hol igen gyakran csak a csúcs- és tűzfalat építik fel a Pattogzó kövéből, míg a hosszú falakat sártömésből készítik. Ennek a sártömésnek igen közeli rokona a fecskerakás ; ennél az anyag szalmával bőven kevert sár, melyet lóval tiprattak meg s melyből a falat villával rakták fel ; ha aztán vagy egy félmétert felraktak, 3—4 napig hagyták száradni, ülepedni s akkor folytatták a munkát. így ez persze hosszadalmas dolog volt, s ezért is hagyták abba az építkezésnek ezt a módját. Az így villánkint fölrakott fal külső és belső felülete nagyon egyenetlen volt; ezért, mikor a fal a kellő magasságot elérte, annak felületét egyenesre kellett lefaragni; később, hogy a sártöméssel megismerkedtek, mely állítólag az Alföld felől jutott ide, ebből átvették a deszkákat s a fecskerakást is deszkák közé rakták s így biztosították a fal egyenességét. Ám, ha akár a Balaton déli, akár északi partját lakó öregebb embereket megkérdezzük, hogy mindig ilyen volt-e az építkezés, mindig ugyanazon választ kapjuk,
