Jankó János: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. kötet - A Balaton környékének társadalmi és embertani földrajza. 2. rész: A Balaton-melléki lakosság néprajza (Kiadja a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága. Budapest, 1902)
Negyedik fejezet: Lakás, táplálkozás, ruházat
178 J. Balaton-mei léki lakosság néprajza. ha a kapualja nem ágazott szét, akkor a foganté könyökébe alkalmazták a lapos, vastag, egy darab fából ki faragott kereket (8. á : 2.) ; ha a kapualja kétágú volt, akkor a kereket a vízszintes ágra húzták rá s ezt egy faszöggel ütötték át, hogy a kerék róla le ne maradjon (8. á.: 3.). — A talpfának a tuzsár felöli vége fejszével kissé vékonyabbra volt faragva s egy vastagabb karróba duczba becsapolva ; ez a kezdő karró alul tompa hegyben végződött, súlyánál fogva magának a földben kis kupát (vápát) vájt, s abban forgott, míg felső végét a tuzsárhoz guzskanka kötötte oly lazán, hogy a kezdő karró szabadon mozoghasson. A durván ácsolt talpfa felső lapjába vékonyabb karrók vannak beeresztve, ezek vesszővel s gályákkal sűrűn befonva s ez a sövényfonás. A mily ritkán fordul elő ez az ősi törzsökös alak, annál gyakrabban találkozunk visszafejlődött pusztulást jelző változataival. Az első átalakulást a kapunak a tuzsárhoz való kapcsolásában észleljük, a mennyiben a kezdő karró — ducz — helyett közönséges a talpfába a többiek módjára beeresztett karrót találunk, mely tehát nem forog a földbe ásott kupában ; következésképen a tuzsárhoz való erősítésére sem elég a felső gúzs, hanem még alul, a sövényfonás és talpfa közt is kell egy ilyet alkalmazni (8. á.: 4.). — Ilyen kapukat találtam még Vörsön, Endréden, Meszes-Györökön, mely utóbbi helyen a diársgúzst már vasláncz helyettesítette. Később, kétségtelenül a városban látott kapuk hatása alatt a sövénytartó karókat nem fonták be vesszővel, s így a léczes kapiï egy durva formáját a karrós kaput kapták (8. á.: 5.) ; majd a karrók helyett léczeket alkalmaztak, de még mindig talpfával és kerékkel (8 á. : 6.)- Mindezeknél az alakoknál a kapu alacsony, — alig egy méteres — maradt, mint maga a sövénykapu, a melynek ez az ala- csonysága egyik kiváló jellege. A kerekes kapu továbi fejlődése éppen abból állott, hogy a városban látott magas kapuk módjára az alig egyméteres léczek helyett 1 \l2:—2 m. hosszét léczeket alkalmaztak (8. á.: 7.), sőt alkalmazták úgy, hogy maga a talpfa egészen elcsökevényesedett s a kerék két lécz közé volt beillesztve (8. á.: 8.). Végül ez a sorozat tetőzött abban a (vörsi) alakban, a melynél a léczek helyett már deszkalapok vannak a talpfára rászegezve, s melyet egyszárnyú deszkakapunak lehetne néznünk, ha a kereket nem látnok a deszkák között (8. á.: 9.). Ezeknek a kapuknak a kezelése igen egyszerű és könnyű, még akkor is, ha -— mint p. o. a deszkás vörsi alak — súlyosak; az ember megfogja a fogantát s a kapu a kereken könnyen gördül a tuzsár körül. Ám ez a kerék a kapu legpusz- tulóbb része is, igen jó fából vastag korongnak kell lennnie, hogy soká eltartson; mikor még sok volt az erdő, s az erdővédelem és erdőgazdaság sem állott oly szigorú felügyelet alatt, az elpusztult kerék pótlása könnyebb volt, de ma, a gazda inkább kerék nélkül hagyja kapuját. Ebből a keréknélküli sövénykapuból aztán az egyszárnyú kapuk egy második ágazata fejlődik ki, mely a kétszárnyú kapukig vezet. Ebben a sorozatban is megtaláljuk az egyszerű sövénykaput (8. á. 10.), a rövid (8. á. íi.) és a hosszú (8. á. 12.) léczekkel ellátott alakokat, melyeknél csak a foganté emlékeztet arra, hogy ezek tulajdonképen a kerekes kapu változatai. Ámde a léczes kapunál tulajdonképen már a fogantára sincs szükség, hiszen annak a czél- nak, hogy a kaput megfogjuk, az utolsó lécz is megfelel; s mert kerék sincs, már a talpfa is elcsökevényesedik s a függélyes léczeket összetartó vízszintes lécz pótolja helyét (8. á. 13.) ; ha aztán a kapu magas, az alsó és felső vízszintes kötőlécz közé még egy harmadik rézsútos átalléczet is alkalmaznak (8. á. 14 ). Tegyünk a függélyes léczek helyett függélyes deszkalapokat s előttünk áll egy olyan egyszárnyú
