Hadobás Sándor szerk.: Szénbányászat Izsófalván (Izsófalva, 2006)

Disznóshorvát - Izsófalva - Helytörténeti vázlat

növekedett, az 1970-es években meghaladta a 7.000 főt. A fejlődés a második világháború után töretlenül folytatódott, egészen addig, amíg a szénkészletek el nem fogytak, s a bányák sorra bezártak. Megszűnt az 1959-ben alakult termelőszövetkezet is. A lakosság többsége munka nélkül maradt, az életszínvonal jelentősen csökkent, súlyos problémák támadtak az élet minden területén, amelyeket máig csak részben hevert ki a falu. Ennek ellenére mégis az mondható, hogy Izsófalva jó életkörülményeket biztosít polgárainak, hiszen a közlekedési feltételek jók, gáz, víz, szennyvíz, telefon a legtöbb lakásban van, az önkormányzat általános iskolát, óvodát, művelődési házat, ezen belül könyvtárat és emlékházat, házi- és fogorvosi rendelőt tart fenn. Van védőnői szolgálat, mentőállomás, megyei fenntartású kórház és szociális otthon a községben, jó a kereskedelmi ellátás és még sorolhatnánk a pozitív elemeket. Disznóshorvát - Izsófalva bekerült a magyar művelődéstörténetbe is: itt született a legnagyobb magyar szobrász, Izsó Miklós (életrajza alább külön olvasható). Említést érdemel, hogy rajta kívül nemzeti kultúránk több más jelentős alakját is szorosabb szálak fűzték a községhez. Itt látta meg a napvilágot Szeremley Gábor (1807-1867) teológus, filozófus, tankönyvíró, híres sárospataki tanár. A faluban volt lelkész 1825-26-ban Egresi Galambos Pál, Egressy Gábor színész és Egressy Béni zeneszerző, szövegíró édesapja. A két művész ifjú korában rövid ideig itt élt, később pedig nyilván többször jártak a községben, mert édesapjuk Disznóshorváton halt meg, és a helyi temetőben alussza örök álmát. S végül Izsófalván töltötte gyermekéveit a fiatalon elhunyt Lenkey Zoltán (1936-1983) Munkácsy-díjas grafikusművész, aki már befutott alkotóként is sokszor megfordult a faluban, hosszabban időzve rokonságánál. Róluk sem feledkeztek meg Izsófalván, emléküket ugyanolyan szeretettel és tisztelettel őrzik, ápolják, mint névadójukét. A község művelődési élete a nehézségek ellenére is több mint egy évszázada eleven, tartalmas. Kezdetben a lelkészek (például Demeter András) és a tanítók (például Körösi Antal, a Valóság című folyóirat volt neves szerkesztőjének, Körösi Józsefnek a nagy-