Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Sóbányászat, sókereskedelem és sóadományok

és Dráva-Száva közére szállíthatták az „északi" désaknai sót. És hogyan láthatták el az északi és észak-keleti részeket? Hasonlóan kizárt a széki só ilyetén útvonala is, a kolozsi pedig nem tűnik ésszerűnek, esetleg kényszerűnek. Természetesen nem lehet eltekinteni a helyi út- és víziút-viszonyoktól, a folyók szabályozatlanságától, az alföldi utak gyakori elpusztulásától a magas talajvízszint miatt stb., nem lehet térképen körzővel-ceruzával utakat kijelölni évszázadokra visszamenően. Nem lehet ennek a 4-6 királyi bányának a termelését egyenletesnek, kiegyensúlyozottnak tekinteni; néhány évtized alatt gyökeres változások állhattak be a termelésben, aknák fulladhattak el, omolhattak be stb. A 13. század közepén a dési (désvári) bányászat megszűntével minden bizonnyal csökkent az „északi" bányászat jelentősége. Az egyes főútvonalak súlya nyilván az egyes bányahelyek termelésétől is függött, s ahogyan emelkedett, vagy csökkent azon a helyen a termelés, úgy követte azt az útvonal forgalmának változása is. Nem fogadható el az sem, hogy a sót mindenáron az ország közepe, Buda és Pest felé kellett volna szállítani. A sót oda kellett szállítani, ahol fogyasztották, vagyis megvették. Ez pedig az egész ország területe volt! És erre megvolt a kiépített országos hálózat! Csúf mai kereskedelmi kifejezéssel: teríteni kellett az árut. A désaknai és - meggyőződésem szerint - a Szamos-Sajó-llosva meg nem nevezett sóbányáiból származott sót elsősorban a Kárpát-medence észak-keleti negyedébe és SzolnokPest vonalon az észak-nyugati negyedbe, s a „végekre" (Pozsony-Sopron-Szentgotthárd) szállíthatták. Fő útvonala a Meszesi kapun át Szalacsra, onnan Debrecen felé vezetett, ahol szétágazott a délborsodi, a hevesi részek (Kompolt 1280, Tiszanána 1157 stb.) és Fegyvernek(1320) Szolnok irányába, ahonnan Pest és Buda viszonylag jó terepen megközelíthető volt. A Szamoson való sószállítás jelentős voltáról már a désvári vendégek 1236-os kiváltságai tanúskodnak, s bár adatunk csak a Szatmárnémetiig (1261) való hajózásról van, biztosra vehetjük, hogy - ha a máramarosi bányák tényleg nem működtek - a Tiszára, esetleg Tokajig is kiérhettek a désváriak. A Maros, illetve a Maros parti szekérút (!) volt biztosan az útja a tordai és a vízaknai sónak, esetleg és időnkint a kolozsinak is, valamint a névről nem ismert Maros felsőfolyási, Küküllő és Olt vidéki, valamint a székelyföldi sónak. A Maros-Szeged vonalának kiemelkedő jelentősége csak ezzel a háttérrel magyarázható. A kolozsi só főútvonala a Királyhágón át Nagyvárad kellett, hogy legyen. A Királyhágón át más bányából szinte kizárt a szállítás lehetősége. Ez a váradi út már csak ezért sem lehetett domináns: sem készleteiben, sem a bányászat méreteiben egyedül nem versenyezhetett sem a Désvidéki, sem a Maros vidéki sóbányászattal. Sókivitelünk csak az osztrák és morva területek felé lehetett, az említettek miatt. A „végekre", amelyet még az Aranybullában is rögzítettek, csak szárazföldi úton, szinte az egész országon keresztül szekerezve lehetett szállítani. Nyilván ezért sem válhatott jelentős exportcikkünké a só. A sótermeiést - régi szép magyar kifejezéssel: sóvágást - és a sószállítást a várbirtokgazdálkodás korában erre szakosodott várnépek végezték, (lásd az emiitett bakonybéli és dömösi monostorok adományait). A Maros mellett számos Sajtény, Sajtos, Sahtos stb. településnév őrizte meg az egykori hajósok emlékét. Ezek közt magyarok, szlávok és nyugati népelemek egyaránt előfordultak. A 12. század végétől, különösen a tatárjárás utáni időkben mind a sóbányászat, mind pedig a sószállítás egyre inkább a „német vendégek" kezébe került. A várbirtokrendszer felbomlásával kialakul az önálló sókamarák szervezete, élükön királyi tisztekkel, majd II. Andrástól tőkés bérlőkkel. Az egyház, amely láthatólag a kezdetektől döntően részesült a királyi sójövedelmekből, veszélyeztetve látta érdekeit, s az éppen halicsi hadjáratába menetelő II. Andrást a beregi erdőben Szent István napján megszorította, s megköttette vele az ún. beregi egyezményt, amelyet - természetesen - a pápai követ előtt letett esküje ellenére sem tartott