Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Sóbányászat, sókereskedelem és sóadományok

meg a király. Az egyezmény szövege azonban a sóügyben alapvető történeti dokumentum, s belőle kapunk tiszta képet a sószállítás körülményeiről. (Az oklevél idevágó részleteit mellékelve közöljük Tóth Péter fordításában.) A legfontosabb, amit megtudunk: az egyházak nem kapják, hanem vásárolják a sót a sóbányáknál a királyi sótisztektől. Ez szöges ellentétben van azzal a nézettel, amely történelmi könyveinkben eluralkodott! A megvett só elszállításáról maguk gondoskodnak a kijelölt, vagy megegyezés szerinti helyre, ahol zárolják azt egyházi tisztviselő, vagy királyi sótiszt őrizete alatt, évente két határnapig. Az átadás után 10-15 napon belül a királyi sótisztek kifizetik az itt rögzített árat. (Érdekes, hogy a sóbányánál a vételárat nem határozzák meg!) A két ár közötti különbségből, a szállítási költségek levonása után keletkezik az egyházak haszna. A só ezután már ismét a királyi sótisztek kezén forog a helyi kereskedelemben. A felsorolt egyházi intézmények e nyereségen felül bizonyos mennyiségű sót megtarthatnak maguknak ún. nagykereskedelmi áron. (Tehát ismét: nem kapják ezt a sómennyiséget.) Mivel korábban jelentős sóadományokat kaptak az egyházi intézmények a királytól, most ezért egyösszegű kárpótlást fizet a kincstár. II. Andrásnak ezt az eredeti lépését azonban rögtön meg akarták akadályozni a nagy sóadományokkal rendelkező egyházi intézmények. Ezt jelzi az a 7 fönnmaradt oklevél is, amelyeket a Halicsból hazatért királytól még ugyanebben az évben erőltettek ki: a pápai követ előtt megesketik a királyt, hogy a már meglévő egyházi sóadományokat továbbra sem veszi el (FCD III/2. 326. p.), valamint a pornói konventnek 1.000 (FCD III/2. 360. p.), a szentgotthárdi monostornak 2.000 (Szentpétery 505.sz.) a pannonhalmi apátságnak 3 hajó, talán 2-4.000 (ÁUO VI. 519. p. és XI. 258. p.), a borsmonostori konventnek 1.000 (Szentpétery 522.sz.) darab kősót adományoz ill. megerősít, a heiligenkreuz-i monostornak (ÁUO I. 302. p.) és a székesfehérvári káptalannak (Szentpétery 525. p.) pedig az eddigieket megerősíti stb. A kifejezetten ajándék jellegű sóadományok, tehát nem a sóvámból, illetve sószállításból származó jövedelmek, jelenlegi ismereteink szerint III. Béla uralkodásától szaporodtak el: a II. András idejéből fönnmaradt e tárgyú oklevelek egyértelműen III. Bélára hivatkoznak (1208:AUO I. 97. p.; 1212: FCD III/1. 121. p. stb.) II. András azután bőven élt e lehetőséggel: 1235-ben bekövetkezett haláláig terjedő időből több mint három tucatnyi e tárgyú oklevelét ismerjük. Az 1235 utáni időből viszont mindössze egyet! Ismerjük meg II. András két érdekes intézkedését sóügyben. 1217-ben a Szentföldre készülve leköti a Maroson szállított sót 8000 márka értékben Jolanta királyné jegyajándékának fedezetéül, ha ő odakint elhalálozna. (FCD Hl/1. 263. p.) A másik ügylete is a keresztes hadjáratához kapcsolódik: 1233-ban 1000 kősót ad a tihanyi apátságnak, azért az arany serlegért, amelyet annak idején - messze útra indulván - elvett az apátságból. (FCD Hl/2. 352. p.) A kor technikájának színvonalán könnyen kitermelhető, szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló sót az Árpádok alatt a központi hatalom (államkincstár) igen eredményesen használta fel jövedelmének növelésére. Láttuk: III. Béla korában talán 10 %-ot is jelenthetett a királyi jövedelemben a sóval összefüggő bevétel. Az itt szereplő 16.000 márkányi sójövedelmet, (amelyben biztosan nincsenek benne a sóvámból befolyó, talán 5-7.000 márkányi bevételek), ha összevetjük a most említett 8000 márkányi, a Maroson szállított só jövedelmével, talán támpontot találhatunk az egyes sóbányák termelési értékére és egymáshoz viszonyított arányukhoz: úgy tűnik, hogy a tordai, vízaknai (és talán a kolozsi), tehát a Maroson szállított királyi sótermelés, valamint a désaknai és a székaknai sótermelés fele-fele részben részesedhetett a termelésben. Az alábbiakban összegezhetjük mai ismereteinket az Árpád-kor sóügyeiről: A sóbányák (aknák) tulajdonviszonyaikat tekintve lehettek királyiak (kincstáriak, államiak), királyi adományon alapuló egyháziak és egyéb magánosak, végül lehettek eredendően egyházi és egyéb magántulajdonúak (láttuk: Pál bán saját sóbányáját adományozza a tordai polgároknak 1278-ban)