Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Sóbányászat, sókereskedelem és sóadományok

1224 II. András az erdélyi német vendégek jogai között sóvágási jogot is említ (Zimmermann I. 34. p.) 1248 IV.Béla az egri püspöknek adományoz egy désaknai sóbányát (üreget, aknát) szabad szállítással, árusítással. (FCD IV/2.19. p.) 1269 V. István király újból a gyulafehérvári káptalannak adományoz egy tordai sóaknát. (1271 évszám is lehetséges. AUO III. 201. p.) 1278 Pál bán tordai sóbányáját az ottani polgárok közösségére hagyja azzal, hogy a jövedelem tizede a solymosi egyházé legyen (Wenzel 1880.148. p. lábj.) 1285 IV. László király birtokot adományoz, benne „Sóvári a sóbányával, vagyis sókúttal..." (Lehet, hogy egykorú hamisítvány. ÁUO XII. 434-438. p.) 1291 (jan.6.) III. András a gyulafehérvári püspök jelentése alapján újból leírja a désaknai vendégek IV. Béla és V. Istvánra hivatkozott kiváltságait, amelyek az ún. második tatár betörés során megsemmisültek. Benne: sóaknák, sóvágás stb. (ÁUO V. 20-22. p.) Mellékletben 1291 III. András a tordaaknai vendégeknek - a tatárdúlás során elpusztultak helyett - ugyanazokat a kiváltságokat adja, mint amelyekkel Désakna, Szék- és Kolozsakna vendégei rendelkeznek. (FCDVI/1.105-107. p.) Ezekből a következőket tudhatjuk meg: A 11. században a király sóaknákat adományozott el egyházi intézményeknek, de nem tudjuk hol. A 12. században Erdélyben valahol van sóbányája és azt művelő háznépei a dömösi apátságnak. Van egy Akna, Mérkaknája sóbánya a Maros és a Kis-Küküllő között. A 13. században további sóbányákat adományoz a király Désaknán, Tordaaknán, Sóváron és a Barcaságban (?), valamint szabad sóvágási jogot ad (hol?) az erdélyi német vendégeknek. Megtudjuk, hogy Désaknán, Kolozsaknán, Széken és Tordaaknán működő sóaknák voltak, s megismerjük az ezekre vonatkozó főbb szabályokat, kikövetkeztethetően a tatárjárás utáni időkből. Ezen kívül még néhány Anjou-kori oklevélből következtethetünk vissza, pl: 1330-ból „a régi idők óta" folyó vízaknai bányászatra. (Zimmermann I. 431. p.) Korabeli híradások említéseiből tudjuk, hogy volt, s jelentős volt a magyarországi sóbányászat (István király és Ajtony sóvám-vitája, III. Béla jövedelem-kimutatása stb.) Különösebb bizonyítékok nélkül Wenzel Gusztáv (1880) és Szilágyi István (1889) a máramarosi sóbányászat „kezdetét" a 13. század elejére teszi; adatokkal a 14. századi újraindulás támasztható alá. Egyes helyi megfigyelések a folyamatos, több évezredes sóbányászatra utalnak. A sóbányászat országos jelentőségére és a termelés nagyságára a sószállítás, sókereskedelem és a sóvám fennmaradt adataiból következtethetünk. A sommás hazai szakirodalom másfél évszázada sommásan intézi el a sószállítás és sókereskedelem kérdését: abból a kijelentésből kiindulva, hogy a sóbányászat ab ovo királyi felségjog, önként következik, hogy a só elszállítása-kereskedelme is királyi monopólium már korszakunkban is. Paulinyi Oszkár (1924) már említett tanulmánya teljesen hatástalan maradt történész-szerzőinkre. Ö ugyanis kimutatta, hogy a 12-13. században a királynak nem regale joga, hanem túlnyomó birtokosi lehetősége volt a hazai sógazdaságban. Ebből következik, hogy a sószállításban és kereskedelemben eleve nem lehetett monopóliuma. Egyéb, minden bizonnyal gazdasági megfontolások pedig arra késztették, hogy még a saját földesúri (domaniális) üzemeiben kitermelt sót is másokkal, vállalkozókkal, egyházakkal stb. szállíttassa, s legfeljebb csak a kereskedelmi lánc végén vonja vissza magához az árut, vagy annak egy részét, a nagyobb nyereség érdekében.