Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Sóbányászat, sókereskedelem és sóadományok

Ha nem így lenne, hogyan létezhetett volna az egész ország területére kiterjedő királyi sóvám már a 11. századtól? A király nyilván nem vámolná meg a saját szekerén/hajóján szállított saját sóját! Már az említett 1015. (?) évi pécsváradi oklevélben szerepel a „szabad", a „vámszedők kapzsiságától" mentes sószállítás, ugyanígy a szintén említett 1086. (?) évi bakonybéliben is. 1075. évi, a garamszentbenedeki monostornak szóló adománylevél pedig a következőket írja: „Az erdőn túl [ultra silvam azaz Erdélyben ], azon vár mellett, amelyet Tordának neveznek, adományoztam a só után való vám jövedelmét azon a helyen, amelyet magyarul Aranyasnak, latinul pedig Aureusnak mondanak: tudniillik a királyi rész felét..." (Knauz 1890; Tóth Péter fordítása). A hely minden bizonnyal Aranyosvinc (később Felvinc) város, amely a Maros jobb partján fekszik, ott ahol a Tordaaknáról érkező kocsiút eléri a folyót, tehát mind az Aranyos patakon leúsztatott, vagy a tengelyen szállított tordaaknai, mind a Maroson felülről jövő egyéb helyről érkező sót is vámolni lehet. Miért emeltem ki éppen ezt az okleveles említést? Főként, mert a Maroson e pont felett nincs egyetlen „királyi" sóbánya sem, tehát, ha idetelepítik a vámot, nyilván nemcsak a Tordaaknáról érkező sószállítmányok vámjára számítanak, (akkor Tordaakna kijáratánál, helyben tennék meg ugyanezt), hanem egyéb, magánbányákból érkezőkre is. Tehát voltak, már ekkor voltak ilyenek is! Másrészt, mert a vám királyi részének felét említi az oklevél. Ezt többféleképpen is értelmezhetjük: nemcsak királyi vám volt ott, akkor, hanem valamilyen magán-, vagy egyházi vám is, amely viszont vagy eredendően, a földbirtok erejénél fogva királyi volt; vagy királyi volt, de valamelyik ispánt illette, vagy pedig már korábban királyi adomány folytán került ki a király kezéből. (Ez utóbbi elég különösnek tűnik e korban, amikor a királyi vámrendszer még igen friss és kezdetleges volt. A nemcsak királyi vám létére utal a már említett 1015-ben kelt pécsváradi adománylevél szövege is, amikor a vámszedők kapzsiságáról és a hatalmasok erőszakosságáról beszél; itt nyilván nem önmagát ostorozza a királyi hatalom, hanem azokat, akiknek rajta kívül joga, vagy lehetősége nyílott vámot szedni.) Az „eredendően" magánvám létének felvetődése esetleg összecseng az alig néhány évtizeddel korábban (1028?) lezajlott Ajtony-nyal való leszámolás, „casus belli"-jével: Ajtonynak úgy tűnik, „joga", s főként lehetősége volt, hogy a Maroson vámot szedjen, István király pedig, úgy tűnik, „nem királyi", hanem „földesúri" (domaniális) sót szállított annak idején a Maroson. (Zsamboki 1982.) A 14. század elejéig ismert három tucatnyi sóvámhely és az egyéb említett sószállítóútvonalak egyértelműen kirajzolják az Erdélyből származó só útvonalát. (A sóvári és az esetleges máramarosi só terjesztési útvonaláról eddig nem került elő adat.) Dél és Kelet felé való szállításról - valószínűleg kereslet hiányában - nincs tudomásunk. (Itt helyben termett meg mindenkinek a só.) A nyugati és északnyugati, az ország belseje felé való szállításnak úgy tűnik négy fővonala volt, amelyekhez - ha tényleg kinyomozzuk a tradicionális úthálózatot és a tényleges domborzati viszonyokat - törvényszerűen kapcsolódnak az egyes sóbányák. Nyilván elfogadhatatlanok az olyan sommás megállapítások, hogy: „Az erdélyi sót is hajón úsztatták le a Maroson Szegedig, itt a Duna-Tisza közén húzódó, s állítólag már a 11. században létezett Káliz úton vitték a Dunához, ahonnan újra vizi úton szállították tovább." (Magy. tört. 1/2.1987. 1083. p.) De elnagyoltnak kell tartanunk az olyan nézetet is, hogy a dési sót a Meszesi kapun, meg a Szamoson, a kolozsaknait, a székit, a tordait és a vízaknait pedig a Maroson, majd egy új stílust képviselő kereskedelmi törekvéssel a Királyhágón és Nagyváradon át Buda, az országközép irányába szállították. (Szűcs 1993. 256-259. p.) Nyilván nem gondolhatjuk komolyan, hogy a 250 m tengerszint feletti magasságon fekvő Dés/Désaknáról a 340 m tszf. magasságú Kolozsvárra, onnan egy 700 m feletti hágón áthaladva a 300 tszf-en lévő Tordára, ahonnan - a gyengén hajózható Aranyost kikerülve - egy 440 m hágón át a sóval leereszkednek Felvincre, ahol a Maros 280 m magasságban folyik, miközben mintegy 150 km utat tesznek meg szekérrel. Innen 300 km-t hajón a Maroson, 100-at keresztbe a Duna-Tisza közén, onnan - mivel nincs adatunk arra, hogy a Dunán felfelé nagy rakománnyal tudtak-e akkor egyáltalán hajózni (vontatni, evezni) - csak a Dunántúl