Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Sóbányászat, sókereskedelem és sóadományok

alakú fejtéssel kialakított, ma már beomlott, elfulladt stb. bánya közül nem lehet megközelítő pontossággal sem megjelölni azokat, amelyek korszakunkban üzemeltek. A só fejtése - minden bizonnyal - megegyezett a visszacsatolt magyar sóbányákban még az 1940-es években (!) is alkalmazott kézi fejtésmóddal. A sótömzsből a kőzettani viszonyoknak, a helyi mértékeknek és szokásoknak megfelelő, általában 5-8 m hosszú, 3-4 m széles és 0,70-1,00 m magas fekvő tömböket réselnek körül, majd azokat ékekkel felverik és darabolják. (Schmidt E. R. 1942.13. p.) A darab olyan szabályos kocka, amelynek éle az ott használatos bányaölnek meghatározott hányada. Leggyakoribb a 11-14 cm-es kockaélű, 3-6 kg tömegű ún. hajósó (vízi szállításra termelt só), valamint a 16-17 cm-es kockaélű, 9-10 kg tömegű szekérsó, (amelyet földi szállításra termeltek). (Bogdán I. 1991.) A termelékenységet az 1940-es évekből Schmidt Eligius Róbert a következőkben adja meg: 8 órás műszakonkint 16-23, kivételesen 28 q is lehet. Ezt korszakunkra is elfogadhatjuk azzal, hogy a műszak annak idején nyilván nem 8 órás, hanem legkevesebb 12 órás lehetett. Ezek szerint egy ügyes és erős munkás korszakunkban naponta maximálisan 400 db szekérsót (4000:10) termelhetett ki, amely a korabeli szállítási viszonyok között - ha hihetünk a bizonytalankodó adatoknak - éppen egy sószállító szekér rakományát adta, amely hatalmas értéket képviselt. (Mint látni fogjuk, ebből hányféle embernek és szervezetnek jutott, s éltek belőle jól; írásos emlékek viszont nem szólnak meggazdagodott sóvágó polgárokról/munkásokról, vagy fényes sóbányavárosokról...) Témánk felvázolásához a korabeli írásos emlékek sem nyújtanak biztos támogatást. Elbeszélő-leíró forrásról nincs tudomásunk, az okleveles anyag pedig - a tatárjárás utáni írásbeliség felvirágzása ellenére - számunkra nem sok segítséget nyújt. Igaz, hogy az Árpádok korából három és félezernyi királyi oklevél áll ma rendelkezésünkre, de Erdélyre vonatkozó oklevelet e korból csak 427-et ismerünk. Ezeknek egy része is csak név említése folytán kapcsolódik Erdélyhez. (Erdély tört. I. 1986. 242. p.) Eddigi gyűjtésünk során 117 olyan Árpád-kori oklevelet találtunk, amelyben valamilyen módon szerepel a só, s mintegy 40 Anjou-korit, amely hitelesnek tűnőén visszautal korszakunkra. A további gyűjtéstől legfeljebb 40-50 tételt várhatunk, elsősorban sóvám- és sóadományi ügyeket. Az említett okleveleknek azonban 35-40 %-a csupán későbbi megerősítés, átírás stb. A szorosan és kifejezetten a sóbányászathoz kapcsolódó oklevelet eddig mindössze 12-t (s ezek további 6 megerősítését) találtunk. Az ország különböző helyein említett sóvámokról 28, a só szállításáról 27 (ebből 16 megerősítés) oklevél nyújt felvilágosítást, míg az összes többi különböző sóadományokról rendelkezik. Annak bizonyítására, hogy a témánkra vonatkozó korabeli írásos anyag milyen gyér, röviden ismertetem az elsőként említett 12 oklevelet: 1015 (?) I. István király a pécsváradi bencés monostornak birtokokat és kiváltságokat adományoz, köztük szabad sóvágást, vámmentes szállítást és sóbányát. Nem említi, hol van a bánya. (Esetleg későbbi, 1228 előtti kompiláció. Győrffy 1992. 76. p.) 1086 (?) A bakonybéli Szent Móric kolostor összeírásában: 1 sóakna, 24 háznép és 3 hajó adományozása, évi 3 alkalommal vámmentes szállítás engedélyezése; nevek felsorolása. A bánya helye ismeretlen. (Hamisított kompiláció. Győrffy 1992. 247-250. p.) 1138 A dömösi apátság birtokainak összeírása: „az erdélyi részeken vannak háznépek, akik sót kötelesek adni, mégpedig 24 000 sót. E háznépek nevei..." Magyar Nyelv 1936.) 1177/1202 Akna, Mérkaknája említése. (Győrffy 1963-87.) 1222 II. András visszaadja a Barnaságot a német lovagrendnek, s megtoldja adományát: a 12 szabad sószállító hajóhoz elegendő sóbányákat is ad. Nincs megnevezve, hol. (FCD 111/1. 370. p.)