Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Sóbányászat, sókereskedelem és sóadományok

amelyeket akanának neveznek - adományoztunk nekik örökre szólóan, akárhol is akarják [ezeket]..." (FCD 111/1. 370. p. Tóth Péter ford.) Visszatérve Rásonyi kijelentésére, mely szerint a magyarországi sóbányák egyedülállóak voltak e korban Közép-Európában, ismét csak a földtani-földrajzi szakirodalomra kell visszautalnunk: közismert, hogy a Kárpátok övén kívül is, a lengyel, galíciai, bukovinai, moldvai és havasalföldi területeken gazdag, ismert és művelt sótelepek fekszenek. Ki ne ismerné Wieliczkát, múzeum-bányatereivel és lengyel-magyar legendáival?! Közismert az Ojtozi-szorostól alig 20 km-re fekvő Tirgu Ocna város és sóbánya, vagy a Déli Kárpátok alatt - éppen az Olt alsófolyása mentén - Ocnele Mari, majd keletebbre Slanic sóbányái, amelyeket már a rómaiak is müveitek. (Ebből következik az is, hogy a Fuldai Évkönyvek gyakran citált híradása 892-ből, mely szerint a frankok arra kérik a bulgárokat, hogy ne szállítsanak sót - az akkor éppen ellenséges - morváknak (MEH 1975. 211.

p.), nem feltétlen bizonyíték a bulgárok erdélyi sóbányászatára: bányáik lehettek az előbb említett havasalföldiek is.) Természetesen ismert és müveit sóbányák voltak már e korban is a mai Ausztria (Hallstatt!) területén és a délnémet vidékeken is. Közép-Európa viszonylagos sógazdagságából következik, hogy a magyar sóbányászat egy évezrede alatt soha sem volt jelentős sókivitelünk, igaz, sóbehozatalunk sem; az erdélyi, majd a máramarosi sókitermelést - a jóval nagyobb kitermelési lehetőségek ellenére - mindig is a belföldi piac igénye limitálta. (Zsamboki 1995.) Korszakunkra keltezhető régészeti emlékről nincs hírünk. Ennek oka - az Erdély szerte ma is szembeötlő több száz „régi" sóbányaművelő hely ellenére - az alkalmazott fejtési módban kereshető. A rómaiak bányahelyei jól elkülönülnek: kizárólag külfejtéssel, a völgytalpakon fejtették a sót. Néhol a felszínen jelentkező sótömzsön indult a mélyítés, néhol a 2-3 méteres fedő réteg letakarítása után feltárt telepen. Kamráik nagyobb méretűek, mélyebbek és szabályos sorban, egymástól meghatározott távolságra helyezkednek, ellentétben a korábbi, meghatározhatatlan etnikumú bányászkodókéval. A 6-8 m széles négyzetes kamrákkal 17-34 m mélységig hatoltak, kizárólag talpfejtéssel, a felhagyott kamrák oldalfalát alkotó sóréteg érintetlenül maradt. Meghatározott, a kamrához viszonyított két-háromszoros távolságban (15-25 m) nyitották az újabb művelést. (Rákóczy 1910. 149-150, 184-185.

p.) A későbbi századokban általában tavak keletkeztek az egykori római müvelések helyén. Orbán Balázs múlt századi barangolásai során számos ilyen szembetűnő római emléket ír le: Marosújvárott a sorakozó fejtéseket 4-5 öl magas és 12 öl széles töltésgyűrű veszi körül, védve a Maros áradásától, amellyel évszázadokon át küzdöttek a bányászok váltakozó eredménnyel. (Orbán 1871. 110. p.) Tordán, helyesebben Tordaaknán 20, egyenes vonalban sorakozó négyzetes tó jelzi a rómaiak nyomát. (Orbán 1889.138. p.) A rómaiak bányatelepítései rendkívül megnehezítették az utódok számára a bányászkodást. A gazdaságosabb fejtési mód, a harang-alakú fejtés - állítólag már - a 6. század idején megjelent, s uralkodó volt Magyarországon a 18.sz. végéig, s csak akkor váltotta fel a csarnok-, vagy kamara fejtési mód. (Schmidt E. R. 1942. 11. p.) A harangalakú fejtési móddal kezdődött hazánkban a tulajdonképpeni sóbányászat, amely ettől kezdve kizárólag mélyművelésessé vált. Az aknák a völgytalpi sík területről feljebb, a lankás oldalba kerültek. A harang alakú bánya telepítése két, 6-8 m távolságba nyitott akna mélyítésével kezdődött, egyik a szállítást, a másik a közlekedést szolgálta. 10-15 m-es mélyítésnél, amikor elérték a sótest szilárd részét, végleges, négyzetes keresztmetszetű aknaácsolatot készítettek, bivalybőrrel és döngölt agyaggal szigetelték a kilúgzás ellen. További 10 méternyi mélyítés után a fejtést kör, vagy elliptikus szelvényben harang alakúvá kezdték szélesíteni, 50-80 m átmérőig. A fejtési mélység 100-150 méterig hatolt, a teleptől, s a bányaveszélyektől függően. A darabos sót kasokban, hálókban kenderkötéllel emelték fel, az emberek pedig kötélhágcsón közlekedtek. (Rákóczy 1910.) A számos, harang