Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat az Árpádok korában (896-1301)

sének indoka - mint a bányavidékekkel kapcsolatban gyakran emlegetik - nem lehet a meg nem szállottsága, a senkinek sem kellő feleslegessége. A középkori Európa kialakuló feudális államainak gazdálkodásában az utókor történészi tapasztalata három fő fejlődési szakaszt szokott megkülönböztetni. Az elsőben - mint láttuk hazánk esetében is - az uralkodó hatalma döntő politikai-gazdasági súlyán nyugszik. Ő a leg­gazdagabb, ebből eredően a legerősebb is. Gazdagsága a földbirtokon, a legtöbb föld birtoklásán alapul, a jövedelem alapvetően a földből, s kisebb részben a közvetlenül a földdel kapcsolatos tevékenységből származik. A territoriális alapon kialakított birtok-szervezet, amely az ún. szolgáló népek falurendszerével biztosította a központi hatalom működési igényeinek kielégítését, adta a biztos alapját a központi hatalom működésének. Ebben a helyzetben nem volt szükség, s a kor szellemi életének színvonalán nem is igen volt lehetőség, hogy az uralkodó „megideologizálja", vagy megmagyarázza egyes döntését. Amit tett, erejénél, politikai-gazdasági potenciájából ere­dően tette. Ezt az állapotot szokták a domaniális, az uralkodó magángazdaságán alapuló állami gazdálkodás állapotának nevezni. Ezen belül a bányászat semmilyen különleges elbánásban nem részesült, nem részesülhetett. Az uralkodóé volt a bánya, (ha korábban nem az övé volt, hát elvette), nem kellett neki magyarázatot adnia a „föld méhének kincsei"-ről, a végsősoron isteni eredetű felségjogról stb. Aki az erősebb, azé a föld, a bánya stb. Természetesen voltak, lehettek bányák nem uralkodói kézben is, akármilyen megfontolásból, de ezek nem az uralkodói „legfel­sőbb akarat"-ból nyerték tulajdonjogi és működési alapjukat, hanem az évszázados (?) háborítat­lan használatban és főként a földtulajdon erejében. Igaz, hogy létük az uralkodó esetleges aka­ratán függött, de nem intézményes akaratán. Nem egy kiépített jogrendszer hézagát jelentették, hanem egy de facto kialakult helyzet alapmotívumát képviselték, az alapállapotot, az ősállapotot, amikor a földterület feletti uralom - a természet erejéből és a természetes gondolkodásból folyó­an - a földterület urát illette. A bányászat, az aranymosás joga, hasonlóan az illetékjellegű út-, híd- és révvámhoz, majd a vásárvámhoz szorosan kapcsolódott a terület tulajdonjogához. Nyil­ván nem a fejedelmi-királyi hatalom létesítette az első bányákat, vagy építette meg az utakat, hidakat, gázlókat, réveket, hanem a földbirtok tulajdonosa, s az ebből származó jövedelem ter­mészetesen az övé is volt, az övé is maradt. A király ebben a korban csak úgy juthatott ezek birtokába, ha magát a földbirtokot megszerezte. Ha földbirtok maradt nem-királyi kézen, vele maradtak az említettek is. Az e korból fönnmaradt sóbánya-adományok végső soron nem királyi aktus révén kerültek magánkézbe, hanem a királyi földbirtokos magánvagyonát apasztva, tulaj­donképpen magánjogi aktus alapján. E kornak elején nem volt, nem lehetett még különálló „kincstár". Részint a huzamos királyi földbirtokosi hatalomból következően, részint az új királyi földbirtokosi intézkedéseken alapuló újabb bányák, vámok stb. létrehozása révén a köztudatban kialakult mindezeknek a királyi közhatalomhoz való kötődése, az abból való eredeztetése. E korszak, amelyben a királyi magángazdasági, főleg természetben befolyó jövedelmek helyett egyre inkább a regáliákból befolyó pénzbeli bevételek kezdtek előtérbe kerülni, Magyarországon a 12. század derekától a 13. század második feléig tarthatott. A regáliák érvényesítéséhez erős központi hatalom szükséges. Az elmorzsolódó királyi nagybirtok nemcsak a királyi kincstári jöve­delmek abszolút nagyságát csökkenti, hanem a bevételek forrásarányát is megváltoztatja a regáliák javára, egyben megerősíti a rendiség mozgalmát is, amely viszont aláássa az erős köz­ponti királyi hatalmat, legfőbb anyagi támaszával a regáliák intézményével együtt. A rendiség megerősödése és kialakulása pedig majd átvezet az adózáson alapuló kincstári gazdálkodás korába. A 13. századra már nemcsak a királyi földbirtok-rendszer enyészett el, hanem a regáliák tetemes része is az egyházak, magánosok és uzsorabérlők kezére jutott. A 14. század közepére a kincstár legfőbb bevételévé az adóvá átalakult pénzverési regálé és a nemesérc-beváltási monopólium vált. A regáliák között a legfontosabb a pénzverési-pénzbeváltási királyi jog volt (luc-

Next

/
Oldalképek
Tartalom