Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat az Árpádok korában (896-1301)

rum camerae). A bányaregale (urbura) kialakulása a nyugatról betelepített bányász közösségek megjelenéséhez köthető. A király magánbirtokára települő közösségek nyereségük meghatározott részét fizetik be a kincstárba, egyébként szabad emberek és közösségük a király hatalmából eredő kiváltságokat élvez minden más helyi vagy országos hatalommal szemben. A sóbányászat gazdálkodása is ebbe az irányba fejlődik, bár polgárosulása sokkal lassabb ütemű. Korszakunk államháztartására egyetlen korabeli forrásból kapunk hírt, a közismert III. Béla (1172-1196) korabeli királyi jövedelmi kimutatásból. (Mellékletben) Hóman Bálint (1916) közlése és értelmezés úgy tűnt végérvényes, s bele is ivódott tan- és szakkönyveinken át történeti köztudatunkba. Hóman szerint az adatok valósak, s a következő táblázatba foglalhatók: Tiszta domaniális jövedelem: ezüstmárkában Királyi magángazdaságok terményjövedelme 75.000 Túlnyomóan domaniális jövedelem: Várbirtokokból, ispánságoktól 35.000 Szlavóniából 10.000 Erdélyből 15.000 Regale jövedelmek: Pénzverés 60.000 Só 16.000 Vámok, révek, vásárok 30.000 Összes jövedelem: 241000 Hóman „a föld népe teljesen ellátja a király háztartását" záró tételt úgy értelmezi, hogy ez a királyi magángazdaságok jövedelmét jelenti, s úgy számítja ki, hogy a szövegben szereplő 24.100 márka egyházi jövedelmet a királyi összjövedelmek 1/10-ének, egyházi tizedének fogja fel, így a királyi összjövedelem sem lehet más, mint 241.000 márka (benne 10.000 márkának véve a comesek ajándékát). E szerint a magyar királyság bevételei a 12. század végén mintegy fele-fele arányban származtak domaniális és regale jövedelemből, talán az előbbiek némi előnyével. Ez a kép - az arányokat illetően mindenképpen - megfelel a magyar történelemről alkotott felfogásunknak: a még fel nem bomlott királyi magángazdaság egyensúlyban volt a még ki nem fejlődött bányászati, városi ipari, kereskedelmi viszonyainkkal. A megadott tételek abszolút értékéhez egy támogató adattal mi is hozzájárulhatunk: II. András 1217-ben a Maroson szállított királyi sót mintegy 8.000 márka értékben köti le. (FCD Hl/1. 263. p.) Ebben a korban az északi (szamosi) sóbányák és a „marosi" sóbányák termelése egyenlő lehetett, tehát a kimutatásban szereplő 16.000 márkás sójövedelem reálisnak látszik. Hol található ebben a bányászati tevékenységből származtatható jövedelem? A sóból, közvetve, lényeges további jövedelem is származott: mivel nemcsak királyi sóbányák voltak, s a sót, a királyi bányákból származókat is, nemcsak királyi hajók-szekerek szállították szerte az országban, hanem egyházi és magánvállalkozók is, a vámokon-réveken jelentős bevétel képződött a sóvámból. A pénzbeváltási haszon nyilván nem lehetett volna ilyen nagy, ha nem lett volna olyan nagymennyiségű a beváltott pénz és a fémezüst. Hóman számításai szerint ebben az időben 39.000 márkányi, mintegy 10.000 kg fémezüstöt váltott be évente a kamara. Ennél a hatalmas mennyiségnél, amely nyilván hazai bányákból került ki, lényegesen, akár 50 %-kal is magasabb lehetett a hazai termelés (egyéb ezüstfelhasználás, királyi bányaüzemek termelése stb). A királyi magánbirtokokon és várbirtokokon termelt mosott arany, s bányászott arany, ezüst,