Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Bányászat az Árpádok korában (896-1301)

Bányászat az állam keretei között Források híján valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hogy a 9. század végén, 10. század elején lezajlott magyar honfoglalás során a Kárpát medencén belüli területekre hogyan történt a letelepedés: kik, s hol, s milyen jogcímen vettek birtokba egyes területeket? Bele kell törődnünk, hogy soha sem lehet tisztázni még azt sem, hogy eredetünk fénylő-vezérlő csillaga az Árpádok családja, nemzetsége, törzse milyen minőségben és hogyan vett részt ebben az - akkor nyilván átmenetinek tekintett, de mint az utóbbi évezredben kiderült - utolsó hazafoglalási műveletünkben, és ami minket, bányászokat különösen érint, hová, milyen vidékekre telepedtek már akkor? Nyilván még tucatjával fognak születni ezekre vonatkozó virtuóz elméletek, (a már meglévő több tucat mellé), de ezek - újabb források és újabb (régészeti) bizonyítékok nélkül - sohasem fogják előbbre vinni a magyarság ismereteit, sőt a belterjes viták hangnemétől megriadva és idegenkedve, kiábrándultan fog elfordulni történelmünk talán legszebb epizódjától. (A visszavonulás, a sereg és a nép megmentése, majd a rövid időn belüli újrarendeződés és ütőképessé válás, sokkal emberibb és rokonszenvesebb, mint a sorozatos nagygyőzelmek és nagyrablások utáni teljes felmorzsolódás.) Azt tudjuk, hogy a 11. század első negyedére-harmadára az Árpádok fejedelmi-királyi családjának fennhatósága alatt álltak a vármegyei és a nagy királyi uradalmak szervezetében a bányászatra alkalmas jelentősebb területek, a művelt, vagy feltehetőleg már akkor is művelt bányákkal együtt: a nagy erdélyi sóbányák (Dés, Désakna, Székakna, Kolozsakna, Tordaakna), az erdélyi főbb aranymosó helyek, Selmecbánya és Radna ezüstbányái, az észak-borsodi és a nyugati vastermelő terület, valamint azok a területek, ahol a következő századokban a legjelentősebb bányavidékek felvirágoztak (a Garam vidéki Magyar Érchegység, a Gömör-Szepesi Érchegység, a szatmári Avas-Gutin hegység és az Erdélyi Érchegység). Hogy mikor váltak e bányavidékek az Árpádok tulajdonává, erre két változat lehetséges: vagy az eredeti, első foglaláskor, vagy az ezt követő évszázad alatt. Az első kevéssé valószínű, hiszen semmi jel nem mutat arra, hogy az Árpádok, ha tényleg ők is voltak a főhatalom birtokában, döntő politikai-katonaigazdasági súllyal rendelkeztek volna a törzsek szövetségében. Sőt, úgy tűnik, a kalandozások felderítő-rabló hadjárataiban főként nem ők, hanem a náluknál harcosabb és a Kárpát medencét - talán - nem végleges szállásnak tekintő, vállalkozó kedvű nagyurak népei vettek részt. Viszont ezalatt az Árpádok ereje abszolút és relatív értelemben is nőttön-nőtt. Csak így szerezhették meg lépésről lépésre nemcsak az ország közepét, hanem a Dunántúl túlnyomó részét a Kisalfölddel és az északkeleti országrészen hatalmas területeket. Amiről már ténylegesen tudunk: a 11. század elején fegyverrel szerezték meg Erdély közepét a Gyuláktól, a nagy sóbányákkal és az érchegységi nagy aranymosó helyekkel együtt, valamint Ajtonytól a marosi sószállító utat és az aranymosó területeket. Kérdés, persze, hogy a bányászattal kapcsolatos foglalások mennyire voltak céltudatosak, illetve előrelátók? A művelés alatt álló területek megszerzése nyilván tudatos foglalás volt, a jövőbelieké kétséges. Bár, ha meggondoljuk, hogy ahol később találtak bányászati tevékenységre alkalmas ércelőfordulást, ott az a földfelszínen, (kibúváson, vagy másodlagos előfordulással patakmedrekben, torlatokban stb.) mindig nyomokat is hagy és csalogatja az embert; így nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a későbbi Körmöcbbánya és Újbánya vidékén, a gömöri, szepesi és abaúji területeken, a liptói részeken, Nagybánya jóbort-termő hegyoldalainvölgyeiben már ekkor is félreérthetetlen lehetőségek kínálkoztak a bányászatra, amelyeket egy ragyogó szerző-szervező hajlammal megáldott család uralkodó tagjai nem hagyhattak figyelmen kívül. Nagybánya vidékét pedig egyáltalán nem lehet állattartó-földművelő népek megtelepedésére alkalmatlan ősvadonnak, „fekete erdő"-nek, vagy gyepűnek tekinteni, tehát királyi kézre kerülé-