Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Évezredes kapcsolat a bányászat, kohászat és erdészet között

ÉVEZREDES KAPCSOLAT A BÁNYÁSZAT, A KOHÁSZAT ÉS AZ ERDÉSZET KÖZÖTT Részletek Zsamboki Lászlónak az Országos bányász, kohász és erdész találkozón (Miskolc - Telkibánya) elhangzott előadásából Tisztelt konferencia! A rendelkezésre álló időben - természetesen - nincs lehetőségem, hogy akárcsak fölvázoljam a bányászat, kohászat és erdészet kapcsolatainak dúsgazdag, termékeny történelmi útját. Engedjék meg, hogy önkényesen - bár, mint a bevezető mondataimból is kiderült, nem minden célzat nélkül - kiválasszak három momentumot. Ez elsővel a tisztelt hallgatóságot az emberré válás hajnalába, a másodikkal a magyar államiság első századaiba, a harmadikkal pedig a magyar műszaki felsőoktatás megszületésének korába szeretném elkalauzolni. A bányászat és a kohászat kapcsolatának történeti, netán eredendő volta közismert. Nem annyira e két szónak, e két magyar szó által takart fogalomnak a mibenléte. A bánya, bányászat, bányászkodni stb. szavunk eredetileg, s évszázadokon át egészen a 19. sz. derekáig egyrészt lényegesen tágabb volt (éppen a kohászat irányába is!), másrészt lényegesen szűkebb volt a mai értelemben vett ún. „bányászat" stb. irányába. Az eredeti jelentést mai kifejezésekkel így lehetne körvonalazni: nemes- és színesércek fölkutatása, kitermelése, előkészítése, kohósítása, fémgyártmányok előállítása, vagyis nem-vasércek bányászata + fémkohászat. Tehát nem tartozott fogalmi körébe az akkor ismert egyéb ásványi anyag közül sem a vasérc, sem a kősó, sem a kő, sem az agyag kitermelése. A régi magyar nyelvben is eszerint szerepeltek: vasérc helyett vaskő, vasércbányászat helyett vaskővágás, sóbánya helyett sóakna (Désakna, Vízakna, Tordaakna stb.), sóbányászat helyett sóvágás, kőbánya helyett kőfejtő stb. A bányajog és a bányaigazgatás - szintén e korig csak és kizárólag erre a területre vonatkozott. Na most, ha vissza próbálunk kanyarodni a prehisztorikus korig, kilenc-tíz, sőt bizonyára több évezreddel ezelőttig, akkor fedezhetjük föl azt az embert, emberősünket, aki ismerve azt, megtalálta azt a rögöt - termésfémet vagy ércet - földfelszínen, vízmosásban vagy felszíni takaró alatt, amelyből fémet tudott előállítani, s abból szerszámot készíteni. Óriási művelet volt! Pedig ekkor már hosszú évezredek, évtízezredek óta készítettek szerszámokat fából, állati csontból és kőből. Nem is akármilyeneket! Például ún. „bányászszerszámokat, a negyvenezer évvel ezelőtti lovasi festékbányában. Ismerünk számos, e korból datált ún. „kőbányát", magyarországi területekről is (Vértesszőlős, Bükkhegység, Tata, Bodrog keresztúr, miskolci Avas stb.). De nem ez volt - mint napjainkra egyértelműen kiderül - nem ez volt a fejlődés fővonala, fő csapásiránya. Nem ez, hanem a fémeké! A mai bányász ősét - meggyőződésem - itt kell keresnünk, mint ahogyan - mint később látni fogjuk - az erdész ősét sem az első letört faágszerszám készítőjében kell fölismernünk, hanem... de ezt majd a későbbiekben. Nyilván e korban nemigen beszélhetünk munkamegosztásról: aki az ércetfémet fölkutatta-megtalálta, ugyanaz értett ennek alakíthatóvá tételéhez is, a fémszerszámok megalkotásához is. Első tételünket tehát fölmutathatom: a bányász és kohász között nem ősi