Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)
I. A bányászat és a kohászat múltjából - Évezredes kapcsolat a bányászat, kohászat és erdészet között
kapcsolat van, hanem a bányász és a kohász egy ember volt, aki egyetlen műveletben fogta át a mai két szakma rejtelmeit. Valami azonban még kellett ehhez a titokzatos művelethez, amelynek során engedelmessé váltak a kemény, rideg kövek: a hő, a félelmetes tűz, az a bizonyos, különleges tüzelőanyag, amellyel olyan magas hőmérsékletet lehetett előállítani ezekben az ősi agyagtégelyekben, töltésoldalba vájt kis kohókban, amely az ember, emberősünk akaratának és elképzeléseinek megfelelt. Ezt, abban a korban, abban a technikai-technológiai környezetben csak faszénnel lehetett elérni. Mai archeometallurgiai ismereteink szerint a legkorábbi ilyen olvasztóhelyet, ahol a fönnmaradt olvasztási salakmaradványok tanúsága szerint - nemcsak termésrezet olvasztottak, hanem ténylegesen kohósitottak rézércet is, az anatóliai Çatal Hüyükben tárták föl az i.e. 78. évezredre datálva. Ennek, valamint a korabeli, egy-kétezer éven belüli olvasztóhelyeknek a faszénszükségletét a mai számítások 30-50 kg faszén/1 kg rézfém mennyiségben adják meg. Ennek a hatalmas mennyiségű faszénnek az előállításához föltétlenül nagy jártasságot kell feltételeznünk nemcsak a szenítés, a jó és hasznos szenítés mesterségében, hanem a fák, a fák növekedésének-termesztésének, a faanyag minőségének-tulajdonságainak ismeretében is. Tehát - most utalva vissza előbbi félbehagyott mondatomra - messze meghaladó növénytani és faipari műveltséget tételezhetünk itt föl, mint az ún. első letört ágú faszerszám alkalmazása esetében. Véleményem szerint itt született meg az „erdészet" mai, modern fogalma, amikor az ember, emberősünk először válogatott tudatosan a fafajok és egyedek között, egy előre megválasztott fahasznosítási cél érdekében. Mivel nyilván e korban nem beszélhetünk munkamegosztásról, az az ember, aki az ércet-fémet fellelte-feldolgozta, ugyanaz értett az ehhez szükséges faszén megtermeléséhez is, fölmutathatjuk második tételünket is: a bányász-kohász és az erdész eredendően egy ember, egy emberősünk volt, aki egyetlen műveletben fogta át a mai három szakma csudálatos fogásait. Mint a népmesék hősei, akik valahonnan a sárkányok sejtelmes világából kilépve, haldokló őszöreg apjuktól három egyenlő részben öröklik ezt a poklok tüzével kacérkodó mesterséget, egyenlő részben, és abban a meghagyásban, hogy egyetértésben, együtt gyakorolják, mert a természet által így rendeltetett. És most ugorjunk néhány évezreddel előbbre, a magyar államiság első félévezredébe. Ekkorra már szerte Európában - ha nem is élesen, de határozottan - elkülönült szakmaként élt a mai fogalmunknak megfelelő bányászat, kohászat és az erdészet. Érdekes, hogy hazánkban éppen ekkor fonódik szoros kapcsolat a bányászat-kohászat és az erdészet között. Ennek oka egyszerű: a magyar állam gazdaságában (mondhatjuk: gazdagságában!) kiemelkedő szerepet játszott a bányászat-kohászat, amely az európai fejlődéstől eltérően szigorú állami irányítás, majd felügyelet, illetve állami monopóliumok keretei között működött; a működéshez szükséges igen jelentős famennyiséget viszont az erdőket túlnyomórészt birtokló államkincstári erdőkből kellett biztosítani. Tehát, tulajdonképpen egy kézben, az állam kezében összpontosult a teljes művelet; az erdőket - más, számba jöhető hasznosítás egyébként sem igen kínálkozott - a nemesfémtermelés szolgálatába állították, később, az erdők fogytával pedig e célra rezerválták is. Az Árpád-házi és részben a vegyesházi királyok uralkodása idején az ország gazdaságában nemcsak döntő jelentőségű volt a bányászati-kohászati tevékenységből származó jövedelem, hanem ez volt a tulajdonképpeni mobilizálható jövedelem, szemben a királyi domaniális gazdaság termékjövedelmével, amely a bevételek másik nagy hányadát jelentette. A nagy menynyiségben veretett nemesfémpénzeink - mint ahogyan Pauiinyi Oszkár kimutatta - volt az egyetlen piacképes exportcikkünk mind a nyugat, mind kelet felé. Jó pénzünkért mindent megkaphattunk, amit Nyugat és Kelet fejlett kézműipara csak elő tudott állítani. (Sajnos, ez a gazdagságunk is balul ütött ki: belső kézmüvesiparunk nem fejlődhetett ki az import-dömping miatt, s a nagymérvű pénzkiáramlás nem tette lehetővé a belső tőkefelhalmozást, így amikor a 16. századra a
