Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Az országos bányajog és bányaigazgatás fejlődési iránya Magyarországon a honfoglalástól az I. világháború végéig

alárendeltségében működött. A kamaragróf Huszton székelt. A kősóbányák ügyeit az ún. rónai tiszt intézte a helyszínen (Rónán, Szigeten, Hosszúmezőn, Szarvaszón), ahol fiókkamarák is működtek. A Tiszán szállított só fő lerakodó helye Tokaj volt, ahol a tokaji sókamarai tiszt arra is ügyelt, hogy erdélyi sót ne hozzanak be a Tiszán. A nemzeti fejedelmek alatt a szervezet nemigen változhatott. 1591-ből ismerjük a sókamaraispán részére magyar nyelven kiadott utasítást. Bethlen Gábor 1626-ban bérbe adja a bányákat. 1653-ban az Approbata Const, kincstári birtokként említi. A18. század közepétől 1918-ig A török uralom megszűnte és Erdélynek Habsburg-fennhatóság alá kerülése után sem állt helyre az ország egysége. Erdélyt csak a közös uralkodó személye kötötte össze Magyarországgal, s a déli országrészek, a Bánság és Horvát-Szlavónia egyes részei katonai igazgatás alatt maradtak. A nem egységes közigazgatás bonyolult bányászati igazgatással járt együtt. A gazdasági igazgatás reformját mind az uralkodó, mind pedig az ország rendéi szükségesnek tartották (bár nem azonos okból és céllal). Első lépésként az 1741. 14. tc. kimondja a magyar kamara illetékességét magyar ügyekben. Ennek alapján a magyar kamara hatásköre a következő évtizedben lényegesen bővül is: sótermelés és sókereskedelem, birtokgazdálkodás, hadseregállítás, aranybeváltás és aranymosás stb. Különösen jelentős volt a hazai sóügy irányításának megszerzése: évi 1,5-2 millió forint bevételi többletet jelentett, többet, mint korábban a pozsonyi és szepesi kamara egész évi bevétele volt. A bányaügyben azonban korábbi csekély hatáskörét is elvesztette a magyar kamara 1747-ben. Megszűnt a szepesi kamara felügyelete a szomolnoki és a nagybányai bányászat fölött is. A befolyó jövedelmet ezentúl a szomolnoki főbányahivatal pénztárán keresztül Bécsbe kellett szállítani. A magyar kamara bányászattal kapcsolatos hatásköre ezután csak a nemesfémek tiltott kivitelének ellenőrzésére és a pénzhamisításra szorítkozott. 1745-ben a bécsi udvari kamarán belül önálló bányaügyi tanácsot (Bergwerkconsilium) hoztak létre, amely központilag irányította a birodalom összes országának és tartományának bányaügyét. Az 1747-ben Münz- und Bergwesens-Directions-Hofcollegium névre változott hivatal alá rendelik a három magyarországi bányakerületet: a selmeci főkamaragrófságot, a szomolnoki és a nagybányai bányafelügyelőséget. A sóügy átadása a magyar kamara részére 1743-ban történt meg ténylegesen. Ekkor három kerület - a felső-magyarországi sóigazgatóság, a máramarosi sófelügyelőség és az eszéki fősóhivatal - huszonkilenc sóhivatala került kamarai igazgatás alá. 1750-ben a magyar kamara alá került az addig zálogba adott sóvári fősóhivatal is húsz sóhivatalával. A magyar kamara 1747-től a bécsi igazgatás alá nem tartozó aranymosóhelyek felügyeletét és aranybeváltásukat is ellátta. (Csekély volt: Duna, Dráva.) Erdélyben számos átszervezést ért meg a bányaügyi igazgatás. 1743-tól - a részletekbe nem bocsátkozva - a következőkkel lehet a helyzetet jellemezni: az Erdély-Bánság-Szerb terület ügyeit intéző udvari bizottság alá tartozott az erdélyi kincstartó (thesaurarius), amelynek alárendelve voltak az egyes szakági igazgatóságok, melyek a tényleges hatalommal rendelkeztek, így a sóügyi igazgató és a bánya- és pénzverés! felügyelő is.(Ez utóbbit később országos hatósággá szervezték. Alá tartoztak az egyes bányahivatalok.) A bánsági bányászati igazgatás szintén különálló volt. Az adminisztráció székhelyén, Temesvárott volt a bányaigazgatóság (Bergwerk-Direktion), amely alá tartozott az oravicai felügyelőség és a helyi bányahivatalok.