Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

II. Bányászati-kohászati felsőoktatás, tudományosság - A bányaműveléstan oktatása Selmecbányán

A BÁNYAMŰVELÉSTAN OKTATÁSA SELMECBÁNYÁN (Társszerzővel) Az ősi bányászati akadémia 1867 után magyar állami intézmény lett, megkezdő­dött az oktatás korszerűsítése. A tanszékek és az oktatók száma megháromszo­rozódott, tanításban a németet a magyar nyelv váltotta fel. A magyar nyelvű bányaműveléstani oktatás és szakirodalom kialakítása három kiváló professzor ­id. Litschauer Lajos, Gretzmacher Gyula és Réz Géza - nevéhez fűződik. A magyarországi bányászati-kohászati felsőoktatás Selmecbányái korszakának utolsó félévszázada - az 1867 és 1918 közötti időszak - a nagy átalakulások, az újbóli fölvirágzás korszaka volt. Az 1867-es osztrák-magyar politikai kiegyezés alapján kiépülő magyar államigaz­gatás felügyelete alá került a korábban bécsi kincstári intézményként működő k. k. Berg- und Forstakademie is. Részint az országos ipari érdeket szem előtt tartó pénzügyminisztérium, ré­szint pedig az akadémia oktatói karának kezdeményezésére az akadémia szervezete és az oktatás fölépítése jelentősen átalakul. A Bányászati és Erdészeti Akadémia 1873-ban szervezetileg különválik a selmeci főkamaragrófi hivataltól, s egyben a tanári testület által saját kebeléből választott igazgató veze­tése alá kerül. A szervezeti változásoknál azonban sokkal fontosabbak az oktatás fölépítésében végbement átalakulások. Az akadémia első évszázadában (1763-1872) az egységes képzés keretében a jövendő mérnököt egyaránt kiképezték a fémkohászat, a vaskohászat, a pénzverés, a bánya-, és kohógépészet, az érc-, szén- és sóbányászat, az építészet, a bányajog, a bánya­gazdaság és az erdészet szakterületére. Ehhez az általános képzéshez - a XIX. század közepé­től - már négyesztendei tanulmányi időre volt szükség. A rohamos fejlődésnek indult hazai bá­nya- és kohóipar, elsősorban a szén- és vasércbányászat, valamint a vaskohászat, kikerülhetet­lenül szükségessé tette az oktatás szakosítását. Az egységes ún. „bányász'-képzés négy szakra és két összevont tanfolyamra válik szét: bányászati, fémkohászati, vaskohászati és bánya­kohógépészeti szakra, valamint bánya-számvevőségi és bányahatósági tanfolyamra. A tanulmá­nyi időt ezáltal három évre lehetett csökkenteni. A szakosodott képzéssel egyidejűleg, a szako­sodásnak megfelelő új tanszékek alakulnak, így az önálló fémkohászati, a vaskohászati, a gépé­szeti tanszék, valamint a bányaművelés, ércelőkészítés és a bányaméréstan-geodézia számára különválasztott két tanszék. Néhány esztendő alatt megduplázódik a bányász-kohász tanszékek száma: hatból tizenkettőre emelkedik. (Az erdészeti tanszékből három újabb fejlődik ki.) A tan­székfejlesztéssel együtt járt az oktató-testület létszámának emelkedése is: a korábbi hét tanári és három-négy tanársegédi státus helyett, tizenhat tanári, s ugyanannyi tanársegédi állást biztosított a főhatóság az újjászervezett akadémia részére. A szűk értelemben vett bányászati oktatásban az 1770-től egységes bányászati tanszék kettéválasztása (1872), valamint a bányászati professzor személyében beállott változás (1870) jelentett döntő fordulatot. A német nyelvű oktatás megszűnt. A nemzetközi tekintélyű Faller Gusz­táv professzor megvált tanszékétől, s helyére Litschauer Lajos, a később megjelenő első magyar nyelvű bányamüveléstan szerzője kapott kinevezést. Elkerülhetetlenné vált a rendkívül széles szakterületet átfogó bányászati tanszék megosztása, amely a következők szerint történt: a

Next

/
Oldalképek
Tartalom